Hangulatban a néhai tervgazdaság vívmánybeszámolóit megidéző közleményben örvendezett egy nagyot a mezőgazdasági miniszter annak kapcsán, hogy milyen jól teljesít az agrárágazat. Több száz millió euró értékben sikerült gabonát és élő állatot exportálni. A számok tényleg jól mutatnak az előző esztendők hasonló adataival összevetve, és az sem hangzik rosszul, hogy a haza az egész unió legnagyobb gabonaexportőre. Közben meg a nyugati multik dörzsölgetik a tenyerüket ennek láttán, mert a nyereséget ők valósítják meg ezen a sikeren.
Nyersgabonát és élő állatot exportálni elvileg nem rossz. Ha jó az év, és elkerülnek az állatokat sújtó betegségek, ez nem könnyű, de technikailag nem is bonyolult feladat. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy ezt a nyersanyagot valamilyen nálunk okosabb fickó felvásárolja egy másik tagállamban. Feldolgozza készterméknek, és eladja valamelyik kiskereskedelmi multinak, az meg visszahozza ugyanide. Mondjuk az itt nevelt szárnyassal ismét találkozik a hazai vevő, feldolgozott állapotban, többszörös áron az élősúlyúhoz képest. A fuvarosok, a feldolgozó és a készterméket polcra tevő kereskedelmi lánc mind jól keresett rajta, az ő nyereségük a többszöröse a termelőének. Ugyanez a helyzet a nyersgabonával is, olcsón megveszi valaki okosabb, majd jól keres a késztermékkel. Ez a kép még színesedhet is, ha például valamely aranyos nackó hideglelést kap a laska magyar címkéjű csomagolásán, akkor már politikai tőke is termelődik a csodás hazai agrárpolitika nyomán.
Szóval olyan nagyon nem kéne örvendezni afelett, hogy ilyen jól ellátjuk olcsó nyersanyaggal az okosabb szomszédok vagy nyugatiak iparosait és kereskedőit. A módszerváltás óta már vagy egy századnyi politikus melegítette a szakminiszteri bársonyszéket, és a kormányok felsorolására is kéne egy kislexikon. Ilyen felfordulásban nem is csoda, hogy senkinek az esze nem járta ki, hogy a mezőgazdasági adottságok mellé feldolgozóipart is kellett volna hatékonyan termeszteni és nevelni az elmúlt évtizedekben.
Akkor lehet, nem kéne időnként rácsodálkozni olyan statisztikai adatokra, amelyek szerint ez az egykor kiválóan termelő agrárállam ma nem képes előállítani a saját ellátásához szükséges élelmiszert. És ami ennél még lényegesebb, egy ésszel kifejlesztett feldolgozóipar révén a nyugatra megélhetésért kivándorolt milliók legalább egy részét is itthon lehetett volna tartani, jobban fizetett munkahelyeken. És ha csak az agráripar termelési láncán és az ezt piacra vivő kereskedelemben rejtőző jókora haszon egy része adók és illetékek formájában ütötte volna a haza markát, akkor nem kölcsönből kellett volna az utóbbi évek jóléti kiadásait vagy legalább azok egy részét fedezni.
Lehet, most nem tántorogna az államkassza a csőd szélén. De ahogy a román szólás tartja, a hülyeségért és az urizálásért meg kell fizetni.
