Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
– Újra rendezel, miközben sokat játszó, sikeres színész vagy. Annyira vonzó a másik térfél, hogy mindegyre arra késztet, rendezői feladatokat is vállalj?
– Igen. Régóta izgatott a dolog, már színihallgatóként is úgy éreztem, meg kell ismernem, ki kell próbálnom a lehetőséget, mely szerint a dráma összefüggéseinek teljességében gondolkodva, a magam megközelítésében kelthetek életre egy produkciót. Élt bennem a vágy, hogy megtudjam, milyen az, amikor az előadás egésze függ tőlem. Ez a nagy kihívás: egészében látni, láttatni a dolgokat. Rendezőként szinte mindenik szereplő bőrébe bele kell bújnom ahhoz, hogy megértsem, és jó instrukciót adhassak a színésznek.
– Viszont ha az előadás során fel-felcsendül a nyíltszíni taps, az többnyire a színészi teljesítményt jutalmazza. Ha csak rendezőként jegyzed az előadást, az ilyesmi nem hiányzik?
– Hát ilyenkor kissé irigylem a színészkollégákat, a Bányavirág szinte minden előadása során megtörtént ez velem, de jófajta érzés ez. Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna utolsó jelenete minden előadáson fergeteges sikert hoz, és bizony szeretnék én is ott lenni a színen abban a helyzetben.
– A két figura közül melyiket játszottad volna szívesebben?
– Alkatilag az orvos az enyém. Barna doktora.
– A Bányavakságban van olyan szerep, amely alkatilag rád illene?
– A rendőr szerepe. Ezt is Bányai Kelemen Barni alakítja, szerintem nagyon-nagyon jól. Az előbb az irigység szót használtam, de nem jó ez a kifejezés. A rendező számára külön öröm, elégtétel, ha jók a színészei. És Barnira különösen büszke vagyok, hiszen tanári pályámat az ő évfolyamukkal kezdtem. 2002-ben került be az egyetemre, és én is akkor kezdtem el tanítani. Őt, Kovács Botit, Csíki Hajnit, Korpos Andrást…
– Tíz éve tanár is vagy. A színészi pályádat mikor kezdted?
– 96-ban végeztem, de már azelőtt is kaptam feladatokat. Az első nagy szerepemben az 1994–95-ös évadban Bornemisza Péter Magyar Elektra című drámájában én voltam Orestes.
– Maholnap itt lesz a színészi pályád huszadik évfordulója. De most megint a rendezői éned van előtérben, és nem izgalommentes a mostani helyzet, hiszen a Bányavirág előadását rendkívüli elismerés övezi, páratlan sikersorozatot produkált. A Bányavakság nem közvetlen folytatása Székely Csaba előző darabjának, de a trilógia részeként szervesen kapcsolódik hozzá, a közönség pedig akaratlanul is ahhoz a magas mércéhez igazodik, amit azzal a produkcióval állítottatok. Ezt, gondolom, figyelembe vettétek az új bemutató előkészítésekor.
– Valóban magasra emeltük a mércét, ezzel tisztában vagyunk. A szakma és a közönség részéről is nagy az elvárás. De még inkább az a magunk részéről. Többször nyilatkoztam már, hogy minden díj, elismerés nagyon jólesik, komoly visszaigazolása annak, hogy az ember jó úton jár. Ezért sem szeretnénk senkinek csalódást okozni. Olyan odaadással és körültekintően dolgoztunk, hogy reméljük, sikerült elérnünk azt a szintet, amit a Bányavirágnál lehetett tapasztalni.
– Talán az a jó hír még nem terjedt el a hazai közvéleményben, hogy nemrég közzétették a magyar színikritikusok díjainak idei jelöltlistáját, s a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkcióját, a Bányavirágot három kategóriában jelölték a rangos elismerésre. A legjobb új magyar dráma, a legjobb előadás és a legjobb független színházi előadás díjáért vagytok versenyben. Szeptember 16-án tudhatjuk meg, a nyertesek közé kerültök-e. A legjobb előadás minősítés döntő módon a rendezőnek köszönhető. Mondhatjuk így?
– Helyesebb, ha úgy mondjuk, hogy a rendezőnek IS. Akkor a legjobb egy előadás, ha igazából minden a helyén van. És ez főleg a színészeknek köszönhető. Egyértelmű az is, hogy a produkció úgy tud működni estéről estére, fejlődni előadásról előadásra, ha folyamatos a kommunikáció a létrehozói között. A Bányavirág is sokat fejlődött a tavaly nyári bemutató óta. Én majdnem mindenik előadást végignéztem, utána majdnem mindenik előadás után beszélgettünk, javítottunk dolgokon.
– Milyen tekintetben változott a Bányavirág?
– Úgy gondolom, hogy sokat mélyült az előadás, megkapta az igazi ritmusát. Éretté vált, talán ez a legtalálóbb jellemzés.
– A legjobb független színházi előadás díjra is pályázhattok. Ez a megnevezés pontosan mit fed?
– Azt, hogy Yorick-produkcióként jött létre. Tavaly augusztus 20-án mutattuk be a várbástyában, és vitathatatlan, hogy független produkció. Utána vált koprodukcióvá, hála a Nemzeti Színháznak. Tényleg hálásak vagyunk, mert lehet, hogy ekkora előadásszámot és ilyen sikert összefogás nélkül nem tudtunk volna elérni. Egy független színháznak igen komoly segítség, ha egy ilyen erős és nagy intézmény a háta mögött áll, vagy éppen a koprodukciós partnere.
– Nyáron, kánikulában, szabadságolások idején többnyire könnyed, közönségvonzó, általában zenés vígjátékokat szoktak műsorra tűzni a színházak. A Bányavirágot szereti a közönség, de nem ilyen jellegű a darab. A Bányavakság sem. Mégis mindkettő bemutatóját ilyenkorra időzítettétek. Ez olyasmi, hogy szükségből, kényszerből kovácsoltok erényt? A független színházi státus, a kőszínház hiánya kényszerít arra, hogy nyári munkára koncentráljatok?
– Ilyenkor van időnk erre. Többségben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjai vagyunk. Jómagam is. Nyáron, évadszünetben van lehetőségünk, időnk arra, hogy saját utakon járjunk, szakmailag továbblépjünk. Többször nyilatkoztam már, hogy a Yorick Stúdió egyfajta szakmai elégedetlenség, szakmai kíváncsiság hatására jött létre. Kortárs színházi műhely. Keresgélünk, kísérletezünk, és az évek során a stúdió rátalált a saját hangjára. Kortárs darabokat mutat be. Apropó: a Színikritikusok Céhe nem először jelölt Yorick-előadást a legjobb független színházi produkció címre. Tavalyelőtt én már egyszer kinn voltam a céh gáláján, akkor a 20/20 kapott jelölést ebben a kategóriában. Akkor nem mi nyertünk, talán most sikerül.
– A Yorick révén a „színházcsinálás” egy másik vetületét is megismerted, hiszen társulatvezető is vagy, kicsit menedzser, kicsit mindenes.
– Az évek során valóban megtanultam, mit jelent egy kis színházat menedzselni, pályázni, a csapatot kézben tartani, a díszletgyártástól a világításig, a szervezéstől a színészek instruálásáig mindennel foglalkozni. Nem könnyű, de mindez csak hasznomra válhat.
– Külön elégtétel lehet minden ősbemutató, a jelenlegi is. A cím magyarázatra szorul? Bányavakság…
– Én nem magyarázom, nem szeretnék senkit befolyásolni a magam változatával. De remélem, hogy az előadást végignézve mindenki megfogalmazza a saját magyarázatát. A történet önmagáért beszél. Van egy székely mondás, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Szerintem régiónkban ez ma is érvényes, és a színház olyan művészet, amely alkalmas arra, hogy érzékenyen reagáljon ilyesmikre, az embereket is érzékennyé tudja tenni a hasonló kérdések, problémák iránt. Keserűbb darab ez az előzőnél, de talán a sötétség is egyre nő körülöttünk.
– Sportban otthonos kifejezéssel, a térféllel kezdtük a beszélgetést. Fejezzük be hasonlóképpen. Általános edzői elv, babona, hogy győztes csapaton nem változtatunk. Színházi berkekben ez nem érvényes?
– De igen. Én is igazodtam hozzá. Annak ellenére, hogy a Bányavakság két-három szereplője jóval idősebb, mint a Bányavirág szereplői, az előző csapatot meg akartam tartani. De úgy alakult, hogy objektív okok miatt Viola Gábor nem tudta vállalni az egyik szerepet. Így aztán újra kellett hangolnom a teljes szereposztást. A Bányavirág csapatából Bányai Kelemen Barna és Nagy Dorottya maradt benne, hozzájuk csatlakozott Szakács László Sepsiszentgyörgyről, a Tamási Áron Színház tagja, Czikó Juliánna, aki végzős színi hallgató és Ördög Miklós Levente, aki szintén oszlopos tagja a Tompa Miklós Társulatnak. A zenét az ugyancsak színész hallgató Boros Csaba jegyzi. Jó füle van a színházi zenéhez.
– Legalább olyan hosszú és visszhangos sikersorozatot kívánok a Bányavakságnak és életre keltő csapatának, mint amilyen a Bányavirágé.
– Köszönjük. Érdemes lesz még beszélni erről a későbbiekben is.