A vízi paradicsom gazdái

(Folytatás szeptember 5-i lapszámunkból)

Csónakunk egy lipován halásztanyánál köt ki. A fák alatt több asztal, kifeszítve halászhálók száradnak; temérdek kutya és macska settenkedik az egyik hokedli és egy fából tákolt kisasztalon halat pucoló férfi körül. Barátságosan fogadnak, aztán amikor kiderül, hogy én is kisebbségi vagyok, különösképpen megnyílnak. Egy másik férfi kagylót bontogat, belsejét gondosan vastag cérnán lógó horogra fűzi. Készül a csalétek a következő bevetésre, mondják. Aztán készségesen bemutatják a halászkunyhót is. Olyan, mint amilyent több száz évvel ezelőtt eleik is építettek. Nádfedeles, ebből van az első bejárati ajtó is. A deszkával fedett előszobában ruhák, halászfelszerelések.

A hátsó bejáraton faajtó, amelyen a két helyiségből álló kunyhóba lehet lépni. Egy konyhaként használt helyiségben mindössze egy polc van, amelyen befőttesüvegekben fűszerek állnak. Bent agyagból rakott kisebb kályha, a kéményt a két helyiséget elválasztó falba rejtették. Nem véletlenül. A „hálószobában” agyagból rakott ágy van, amely alulról fával fűthető. Télen is használják a kunyhót. Nyáron a nagy kályha a szabad ég alatt áll. A földnyelven egy kis zöldségeskertet is kialakítottak. Feltűnik, hogy a helyiségeket egy óriási LED-égős utcai lámpa világítja meg. A kunyhó egyik külső falánál több elemből álló napkollektor áll. Innen a villanyáram, az egyik ágy alatt akkumulátor. Így ötvöződik a korszerű technológia a hagyománnyal.

*

A jó halász sokat dolgozik – mondják szűkszavúan, kérdésemre válaszolva. Mint minden szakmának, ennek is megvannak a titkai: hol mikor kell bevetni a hálót, mivel etetnek, mikor kell kiemelni – magyarázzák, miközben mindenki végzi a dolgát. Mi ebből élünk – mondják, majd a foglalkozás gazdasági vetületét taglalják. Engedélyezett magánszemélyként kötnek szerződést a halbegyűjtő központokkal, ahol egy bizonyos kvótát szabnak ki számukra. Ez kb. évi 4 tonna. Csapatok heti 100-250 kg halat adnak le. Átvételkor mindegyik halfajtát külön-külön mérik, nyilvántartásba veszik. El lehet tartani a családot, mondják, de van kiadás is. Egy halászháló 250 lejbe kerül. Gyakran elszakad, cserélni kell. Ahogy évszázadokkal ezelőtt, most is az otthon maradt asszonyok fonják a hálót. Aztán ott van kiadásnak a motorcsónak. A motor 3000 euró körül van, elég hamar karbantartásra szorul, hiszen sokat használják ott, van még az üzemanyagköltség, az államnak fizetendő adók és illetékek… Nem sok marad, de egyelőre itt, a deltában a turizmuson kívül nincs más jövedelemforrás. Az egyik halász meséli: Sârbu megvette a deltát, mindent tönkretett, a tulcsai kombinátot is addig adták, vették, míg lassan azt is bezárják, hasonló sorsra jutott a mahmudiai kőbánya, ahol a feleségével együtt fémforgácsolóként 25 évet dolgoztak, majd munka nélkül maradtak. Csónakba kellett üljön.

*

Ma már nem elég, ha apáról fiúra öröklődik a halászat. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a gyerekek még járni nem tudtak, de csónakba ültették őket apáik mellé. Most kötelezően szakiskolát kell végezni, és csak nemzetközileg elismert diploma birtokában lehet bevetni a hálót. De egyre kevesebben választják ezt – mondják. A fiatalok innen is inkább külföldre mennek. Vendéglátónk mesélte, hogy egyik ifjú rokona, miután elvégezte a hajómechanikusi iskolát, egy nemzetközi kőolajfúró társaság hajójára került Brazíliába, ahol – igaz, kemény munkával – 10.000 eurót keres havonta. Itthon hiába keresett Tulcsától Vama Vechéig munkahelyet… Beszélgetőtársaimmal a lehetőségeket mérlegeljük. A mezőgazdaságot tönkretették. Dobrudzsában öntözőrendszer hiányában nem lehet gazdálkodni. Ami volt, mindent elloptak, a farmokat (itt is) lerombolták. A halgazdaságot tönkretették, a magánvállalkozók begyűjtik, eladják a halakat, nem érdekli őket a halfajok újranépesítése.

A panzióépítéshez sok pénz kell, bankkölcsön nélkül az egyszerű ember nem építhet, a pénzintézet pedig „lenyúzza a bőrt” az ügyfélről. A versenyhelyzet miatt ma már egyre drágább csónakot, hajót kell vásárolni, hogy megfelelő szolgáltatást végezzenek, és itt is kialakult már a kör. Ma már nem lehet visszatérni az evezőlapáthoz, mert ez olyan, mint a ló vontatta eke és a traktor közötti különbség – mondják a halászok, Ciuguros Irinel és Aldea Mihai.

„Ha nem segíti az állam anyagilag a halászatot, ez az iparág is tönkremegy” – mondják, majd hozzáteszik: „Láttuk a Discovery csatornán, hogy máshol miként karolták fel a deltai halászatot. A mi politikusainkat csak az érdekli, hogy degeszre tömjék a zsebüket, és időnként eljönnek közénk traktorral, csónakkal, hogy szavazzunk rájuk, utána nem történik semmi, maradnak a tönkretett épületek, mezőgazdasági, halgazdasági létesítmények, az eladott gyárak, területek, a mélybe csúszott Románia.”

*

Elbúcsúzunk vendéglátónktól, aki a lelkünkre köti: ne hagyjuk ki a tulcsai Duna-delta múzeumot, egyedi az országban. Megfogadjuk. Útközben egy olyan helységet (Malcoci) érintünk, ahol hatalmas tábla hirdeti: látogassuk meg a német templomot! A főúttól pár száz méterre áll a torony. Belépek. Mintha egy hollywoodi film díszlete volna. A torony mögött tető nélküli templom, belsejében a gaz már az ablakkeretek aljáig ért, az alig álló mennyezeti gerenda furcsa látványt nyújt. Az udvaron egy sírkőhöz hasonló emlékmű áll, ezen három nyelven (német, angol, román) van kiírva, hogy az 1843 és 1940 között itt élt németek emlékére állította 2002-ben a falu német ajkú lakossága. Ennyi maradt belőle. Intő jel mások számára is. Tulcsa előtt igen érdekes „településre” bukkanunk. Uniós támogatással, a Duna-delta ágai alapján egy halászfalut rendeznek be (kiépítés alatt áll), ahol minden egyes településről egy-egy hagyományos házat mutatnak be, de van itt templom, szélmalom, és lesz étterem, korszerű vendégfogadó is. A házak berendezése szegényes, a szándék kiváló.

Ellátogatunk a Duna-delta-múzeumba, ahol valóban hasonló európai intézményekhez közelítő módszerekkel, alagútakváriummal, diaporámák segítségével mutatják be Dobrudzsát és a deltát. Bár a tárlók gazdagok, az akvárium érdekes, a zöld folyosókbeli kalandozás után szegényesnek látszik. Mindkét múzeum kirakatnak tűnik, amely arról próbálja meggyőzni a máshonnan érkezőket, hogy valóban gazdag Dobrudzsa, a Dunadelta humán és természeti öröksége. De vajon elég-e ez ahhoz, hogy a sajátos hazai piacgazdálkodás szellemétől megóvjuk az i. e. 7500 évvel kialakult egyedi ökoszisztémát? Még szerencse, hogy a természet évmilliók óta „végzi a dolgát”.