Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Megbabonázva álltam Kolozsvár főterén a kellemesen hűvös nyári éjszakában, s szinte éreztem, ahogy kései utódai révén a hős Mátyás király ma is egybekovácsolja azt, ami már elveszettnek látszik. Felráz a fásultságból, a lemondásból, erőt, hitet ad, hogy ritkuló soraink ellenére sokan, nagyon sokan vagyunk. Akár félszázezren is, akik együtt dúdoljuk a Társulat felújított előadásán az István, a király ma is felszabadító erejű dalait a nyugathoz vagy kelethez tartozás dilemmájáról, amelyre ezer évvel ezelőtt Szent István is kereste a megoldást.
Gyönyörű színekben, árnyalatokban él, mozog a színpad, amelyen a Kossuth-díjas Zsuráfszky Zoltán elképzelése szerint a Honvéd Együttes negyvenfős tánckara és harminc erdélyi táncos alkotja az élő díszletet. A Kolozsvár főterén összesereglett ötvenezres tömeg ereje érezhető módon visszahat a szereplőkre is. Olvasmányélményeim alapján 1918. december 22-én gyűlt össze ennyi ember a kincses város központjában, hogy 26 vármegye magyarsága nevében a gyulafehérvári döntés ellen tiltakozzék. Jó így együtt lenni ebben a majdnem fegyelmezett, figyelő, dúdoló, a zene ritmusára mozgó sokaságban, idősek, fiatalok, kis és nagyobb gyermekek között, akik közeli és távolabbi településekről érkeztek, hogy Erdély fővárosának magyarságát erősítsék. A szervezők és a fő támogató képviselője mellett hatalmas taps jár a város polgármesterének, aki nem félt attól, hogy negyedszerre is engedélyezze a Kolozsvári Magyar Napokat. Az egyhetes ünnepi körforgás zárómozzanataként a Szent Mihály-templom tornya mögül különös formájú tűzvirágok nyílnak az égen, s csattogó tűzmadarak indulnak el a csillagösvényen, amely felé félszázezer torokból morajlik fel az ének. Ezért a pillanatért, amelyet ott éltem át a kolozsvári „megszentelt téridőben”, érdemes volt erdélyi magyarnak születni.
Immár másodszor sodor be ünnepi örvényébe a Kolozsvári Magyar Napok, az „álarctalan ünnep”, ahogy Szántai János a műsorfüzet előszavában fogalmaz. Ahol jó összetalálkozni, elbeszélgetni rég nem látott ismerősökkel, együtt mulatni fiatal barátokkal, belemerülni a kirakodóvásárrá, élő színpaddá változott Farkas utca színes, vidám sodrásába, örülni a sok lehetőség között válogatható gyermekek örömének. Beleolvasni jó könyvekbe, megnézni, megtapogatni az erdélyi kézművesség igényes alkotásait, régiségek között bóklászni, operettslágereket, színvonalas népzenét, könnyűzenét hallgatni, különleges sajtokat, felvágottakat, jó borokat és pálinkát kóstolni, s beszippantani a pirosra sült sonka messzire szálló illatát.
És válogatni abból a füzetnyi, felsorolhatatlan művelődési kínálatból, ami értünk pereg, s amiből csak csipegetni lehet, hisz befogadni egy ember számára sziszifuszi próbálkozás lenne. Még akkor is, ha a múlt évi napok alatt már sikerült a Szent Mihály-templom tornyából kibomló városképet megcsodálni, s elmerengeni a kövekkel, márvánnyal jelzett örök lakhelyek sebezhetőségén a Házsongárdi temetőben.
Régi és új filmek, egymás nyomában járó könyvbemutatók, vezetett kiállítások, táncház, a város szépségeit, történelmét felidéző séták, komoly és „komolytalan” előadások, hangversenyek, éjszakai after-partyk a főtéri „öreg hölgy”, a leromlott állapotban levő egykori New York Szálloda „arénájában”, baráti társaságban eltöltött vacsora a Bulgakov irodalmi kávéház piros téglás falai között – ez lenne négy napnak az egyenlege.
Az avatott vezetőkkel zajló városnéző séták során feltárult előttünk a település keletkezése, a négy sarokbástyás hajdani óvár német lakóinak élete, épségben megőrzött várfalak egy vendéglő nagytermében, a mai ferences templom és kolostor viszontagságos múltja, reneszánsz és barokk szépségei, az első pénzverde, a Karolina tér emlékei. Újra rácsodálkozom a Szent Mihály-templom reneszánsz sekrestyeajtajára, kedvenc üvegablakom virágdíszeire s a Kolozsvári testvérek alkotására, a magyar napokra felújított Szent György-szoborra, amely 1904 óta viaskodik a sárkánnyal a Farkas utcai templom előtt. Feltárja titkait a főtéri reneszánsz Kakas-ház, amelynek épen megmaradt faragott ablak- és ajtókeretei egy zárt udvarban, zodiákus terme egy bankban rejtőzik. Vezetőink szavai nyomán minden titkát és nevezetességét megismerjük a Farkas utcai református templomnak, beszámoló hangzik el a kollégium visszaszerzésének viszontagságairól, s arról, hogy Mátyás király szülőházának csak a kapukerete eredeti, az ablakokat Kós Károly tervezte. A barokk korszak első erdélyi remekművében, a jezsuiták, később piaristák Egyetem utcai templomában kiderül, hogy a tanító rend egykori iskolabirodalmának terén álló Mária-oszlopot a szentpéteri katolikus templom mögé száműzték. Jócskán megsétáltat az ifjú hölgy, aki a XIX. századi város historizáló műemlékeit mutatja be, köztük az 1906-ban felavatott egykori Hunyadi téri új színház neobarokk stílusú, szecessziós jegyeket viselő épületét, amelyben az 1919-ben elrendelt kényszerű kiköltözés előtt a Hamlet volt az utolsó előadás, s Janovics Jenő színházából a katonák csak éjfél után tudták kikergetni a nézőteret megtöltő „sohasem látott tömeget”. A színház díszes épületére oszlopának magasából néz le a havasi kürttel ábrázolt parasztvezér a tér közepén, amelyet 1993-ban róla neveztek el, de korábban több nevet is viselt – Trencsin, EMKE, Bocskai, Hitler, Malinovszkij, Cuza Voda, Győzelem – mikor kit emelt magasba a történelem.
Páratlan élmény a nagybányai iskolát alapító Thorma János és tanítványai képeiből nyílt kiállítás a Bánffy-palotában működő Szépművészeti Múzeumban és a Quadro Galériában, ahol román és magyar tárlatvezetésre várták a közönséget. Gy. Szabó Béla festményei pedig a fametszetektől eltérő, színekben tobzódó világba vezetnek el. Az eklektikus, neobarokk New York palota, az egykori fényes szálloda, ahol először volt villanyvilágítás, és neves írók, művészek szálltak meg szobáiban, földszinti kávéháza pedig az írók, újságírók találkozóhelye volt, a napokra a Ki jön velem szobára? című, ötletes, hangulatos vizuális kiállítás színhelyévé vált. A Bulgakov irodalmi kávéházban, ahol az Erdélyi Magyar Írók Ligája vert tanyát, Szilágyi Istvánt, kedvenc könyveim (Kő hull apadó kútba, Holló idő) szerzőjét hallgatom, aki irodalomról, az élet dolgairól Fekete Vince költővel beszélget.
A régi zsinagógában berendezett TIFF-házban fiatal kolozsvári filmesek alkotásaiban csodálkoztam rá a csíkszeredai vár kútjáról szóló kosztümös történetre, és oszlanak el illúzióim azzal kapcsolatosan, hogy a mai idős, beteg emberek számíthatnak-e arra, hogy gyermekeik ápolni fogják őket. Igazi kányádis, piros-fekete-kék hangulatba csöppenünk a posta mögötti kis parkban, ahol a széki Szalmakalap hagyományőrző néptáncegyüttes tagjai idézik fel a kolozsvári Zurboló táncegyüttes közreműködésével azt az időt, amikor csütörtök és vasárnap délután a kimenős széki cselédlányok gyülekeztek, énekeltek és táncoltak ezen a helyen.
Különös varázsa van a vasárnap délelőttnek, amikor csak távolról látott kolozsvári templomokat keresünk fel. Istentisztelet előtt csodálkozunk rá a frissen felújított Monostori úti kakasos templomra, Kós Károly egyik legszebb alkotására, amelyet 1914-ben szenteltek fel, s a tornyán, belső berendezésén előforduló kakas motívumról kapta a nevét.
A Kolozsváron átutazó jobbára csak elhalad a kolozsmonostori bencés apátság Nagyboldogasszony-temploma s a hozzá tartozó Kálvária mellett, holott a dombvállon levő területnek, amely a honfoglalás idején épült első sáncvár helye, különleges kisugárzása van a Monostori negyed tömbházainak rengetegében. A Benedek-rendiek első erdélyi apátsága 1000-1100 között épült, később ott másolták, hitelesítették az erdélyi okleveleket, könyvtárukban negyven kódexet őriztek, s falvak egész sorát birtokolták. A templom sorsa viszontagságos, a Római Katolikus Státus 1824-ben bérbe adja a görög katolikusoknak, majd az egyház felszámolásakor a görögkeletiek kapják meg, s csak a rendszerváltás után, 1991-ben adták vissza a katolikusoknak. A templom ablakait modern vitráliák díszítik. A kálváriát 1831-ben építették, a haranglábat 1922-ben Kós Károly tervezte, s a példásan felújított épületben szívesen kalauzolnak.
A díszes kapun megközelíthető szentpéteri templom a város túlsó felében árválkodik, szintén tízemeletes tömbházak között. Megtekintjük gazdagon festett díszes hajóját, amelyet a Kolozsvár szomszédságában levő egykori település lakói építtettek. A főtérről odatelepített díszes faragott kapuval és a már említett Mária-szoborral – mindkettőt a pestisjárvány elmúltával emelték – olyan, mint egy darabka ottfelejtett míves múlt a jelen igénytelen, csúnya lakóházai között. Utunk utolsó állomása a kétágú református templom óriási hajója, ahol a darabokban összegyűjtött barokk orgona felújítására koncertet szerveztek. Egyik tornyában az egykori népes gyülekezetet alkotó hóstátiak jellegzetes lakásberendezését, viseletét láthatjuk, s egy türelmes presbiternek köszönhetően Csép Sándornak a hetvenes években készült filmjét is arról, hogy a várost zöldséggel ellátó erős öntudatú, jól szervezett közösséget hogyan szorítják ki lakóhelyükről a tömbházak építése során.
Esténként a teret megtöltő tömeggel hallgatjuk a főtéri koncerteket, idős párokat is táncra perdít Demjén Ferenc és vendége, Szörényi Levente zenéje, akinek szóbeli előadását is érdekes volt meghallgatni arról, hogy a történelem mennyire részletekbe menő, újdonságokat feltáró kutatása előzte meg az István, a király rockopera megírását. Zorán zenéjének hallgatására nem igazán a tér lenne alkalmas, de hagyjuk magunkat elmerülni a bódító melankóliába, és ott a csillagos ég alatt valóságosan is érezzük, hogy fölöttünk még létezik az ország, amit nem ronthattunk el.
Ennyi fért négy napba, amikor jó volt Kolozsváron magyarnak lenni, ahogy nagyok és kicsik szórakoztak együtt, s most, ahogy visszapörgetem az élményeket, már tudom, hogy jövőre sem lehet kihagyni. S azt is tudom, hogy a Marosvásárhelyi Forgatag a kolozsvárihoz hasonló töltetű rendezvénnyé növi ki magát. Mennél jobban tiltják, annál nagyobb erővel.