Visszadobbanó szívvel

A Kultúrpalota forró katlanná vált kistermében a szervezők miatti kellemetlen késedelem dacára is megtörtént a csoda. A transzszilván szellemiség üzenetét közvetítve és vételezve úgy vált eggyé a két előadóművész és közönsége, ahogy Berde Mária meghatóan szép versében (Imádság imádságért) elhangzott: „Megérzem, hogy szíved visszadobban”. Ezt a ritka oda-vissza ható élményt, rendkívüli pillanatot köszönte meg felállva, hosszú tapssal a versekben és dalokban feloldódó hallgatóság, majd Dévai Nagy Kamilla és Kilyén Ilka előadóművészekkel közösen énekelte el a Bartók Béla régi székely himnuszként ismertté vált szerzeményét. Az idei Vásárhelyi Forgatag gazdag programjában is kiemelkedő előadás tanúi lehettek mindazok, akik az utolsó délután a verset választották. 

Az előadóművészek felléptéhez az alaphangot Kovács Levente nyugalmazott egyetemi tanár bevezetője teremtette meg, aki a Trianon utáni helyzetről, a kivándorlásról, az Erdélyben maradó és az önálló erdélyi magyar irodalmat megteremtő írók helikoni közösségéről, az általuk képviselt transzszilvanizmus lényegéről beszélt. Idézte Makkai Sándort, aki szerint „az erdélyiség tulajdonképpen egy hit”. Arról szól, hogy értelme legyen ezen a földön megmaradni, s a talpalatnyi helyet, utolsó szótagjainkat is megvédeni – tette hozzá.

Bevezetőjét követően bemutatta az előadókat, Kilyén Ilka színművésznőt mint az erdélyi magyar szó ápolóját, óvóját, mentőjét és Dévai Nagy Kamilla sikeres budapesti előadóművészt, aki népszerűvé tette a gitárkísérettel előadott népzenét és verset, s bekerült a rekordok könyvébe is azzal a teljesítményével, hogy világjáró körútjain 36 nyelven énekelt. Erdélyhez édesanyja révén kötődik, aki Makkai Sándor író-püspök rokona volt, s ő maga gyermekkorában nagyapja katonatársának, Tamási Áronnak a térdén többször ült. 

Különleges, lélektől lélekig ható zenés-verses párbeszéd következett, amely a kistermet megtöltő nagyszerű közönséget azonnal meghódította, magával sodorta. Kilyén Ilka a helikoni közösség költőitől az erdélyi szellemiséget idéző verseket válogatott, amelyek a helytállást, az újrakezdés erejét, a tudásba vetett hitet, az életigenlést, a magunk és mások megbecsülését, az erdélyi természet szinte kultikus szeretetét, az Istennel való párbeszédet idézték (Áprily Lajos: A csavargó a világra gondol, A fejedelemhez; Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke, Psalmus Hungaricus; Reményik Sándor: Mikor a Duna a forrásra gondol, Ahogy lehet; Berde Mária: Imádság imádságért). A megdöbbentő erővel, rendkívüli átéléssel, mély alázattal előadott költemények természetes módon hajlottak át, olvadtak bele Dévai Nagy Kamilla verses dalaiba, zenés imádságaiba, amelyek „lélekszirmokként” érintették meg a jelenlevőket. Bár először léptek fel közösen, a hallgatóság úgy érezte, mintha örök időktől együtt szavaltak, énekeltek volna. A sok megpróbáltatáson, betegségen átesett budapesti előadóművésznő ezúttal is bizonyította, hogy erdélyi partneréhez hasonló célok vezérlik: anyanyelvünk őrzése, szeretete, az éneklés közben is tisztán kiejtett szavak, a helyes hangsúly és szórend. Erre tanítja az egész magyar nyelvterületről érkező tanítványait egyedülálló énekes-gitáros-előadóművész-képző iskolájában, a Krónikás Zenedében, amelyet hihetetlen erőfeszítések árán tart fenn, s ahol ma elismert zenészekként ismert erdélyi tanítványai is végeztek.