2024. november 28., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

(Vallomás Dicsőszentmártonról)

Sár és por cipőm volt.

Ma súlyos karimájú az ég.

És kenyeret szelő napom.

Nagy pofonok sokszor

Küküllőbe 

röppentik kalapom.


Lábam, kezem ott szabad, 

amikor a Küküllő

homokpriccsén

hanyatt vetve magam,

a fűzfalombok apró 

ablakán alásurran 

gyermekkori cinkosom, 

a nyári fény.

Hadnagy József


Valahányszor hivatalos helyen kellett kimondanom a nevét, úgy éreztem magam, mintha vasárnapi ünneplőben volnék, és valamilyen fogadalmat tétetne velem a pap a templomban: Dicsőszentmárton.

Megilletődve tagoltam, feszélyezett az ünnepi kabát. Szűk volt hónaljban. Dicsőszentmárton.

Amikor először hallottam így, elkaccantottam magam. Mi az, hogy Dicsőszentmárton. Ilyen nincs. Dicsőbe, az más. Dicsőbe ment mindenki, aki a Küküllők közén lakott, balavásáriak, kóródszentmártoniak, bonyhaiak, gógánváraljaiak, bernádiak, jövedicsiek, leppendiek, dányániak, héderfájiak, futákiak, lackodiak, csávásiak, mikefalviak, désfalviak, haranglábiak, abosfalviak, vámosgálfalviak, bogácsiak, pócsfalviak, erdőaljiak, szőkefalviak, csüdőtelkiek, magyarsárosiak, botorkaiak, bábahalmiak, dombóiak, ádámosiak, sövényfalviak, magyarkirályfalviak, de magyarózdiak, herepeiek, medvésiek, küküllőváriak, vesszősiek, boldogfalviak, zsidveiek, bethlenszentmiklósiak, bényeiek, magyarpéterfalviak, még a tatárlakiak is, mindenki csak Dicsőbe járt szeredánként, amikor a hetipiacot tartották; nagyvásárkor Dicsőbe jártak nemcsak piacozni és bevásárolni, hanem pereskedni is. És gyógyulni: kórházi látogatásnapokon, csütörtökön s vasárnapon hozzátartozókkal telve érkeztek a vonatok. Dicsőbe járt a sok ingázó, itt dolgozott már anyai nagyapám is, az akkor még Nitrogénnek nevezett gyárban, aztán rokonok, ismerősök a „szebb” nevű Vegyipari Kombinátban… Dicső munkát adott mindenféle mesterembernek, kőművestől az autószerelőig, asztalostól a tévéjavítóig. Borbélytól a halottmosdatóig.

Dicső bizony csak Dicső volt, nem Dicső Szent Márton. Vagyis dolgos, munkás hétköznap, nem ünnep.

Emlegetik, hogy Jókai is kifigurázta, mondván: dicsőnek se dicső, szentnek se szent, s Mártonnak is: csak Marci.

Ebben a „Marciban” telt ifjúságom kamaszodó korszaka. 

A „dicsőiséggel” idegenben nem illett dicsekedni. Hiszen ha csak kimondtam a szót: Dicső, máris robbant a röhej; ha pedig elszóltam magam: Dicsőbe megyek, azonnal leütötték a labdát: – S vissza is jössz? Úgy gondolod, hogy kiengednek?!

Ha kimondtad: Dicső, azt értették: bolondokháza. Kedves bolondjai voltak pedig, Jókai pompás regényt írhatott volna róluk. És főként azokról, akik a kórház falain kívül bolondkodtak.

Nekem ez a városka körhintás, forgószínpados szín- és kínjáték az életemből. Nem sátoros ünnep, mégis zajos, mintha futballmérkőzés zajlana a piac melletti pályán.

Amikor a forgószínpad a sörösbódéhoz fordítja orcáját, és fölerősödik a hajrá.

Virágos hétköznap az évszakok ideges váltakozásában: mikor ibolya, mikor lila orgona, mikor bazsarózsa, mikor őszirózsa.

Ballagáskor a virágok egy kicsit mindig elhagyták a várost, illatukkal elillant a jókedvünk is. 

Halottak napján visszatértek az emlékeink, gyertyák csonkján gyónt a bűntudat.

Visszatéréseim elhomályosítják az érkezéseimet: kergetik a nosztalgiát, világgá küldenék a kedvem. 

Dicső annyira „hétköznapi”, hogy mikor Sipos Domokos íróságának patinájával próbálnám nemesíteni, a nagy tehetségű szerző szomorú élete, sanyarú sorsa hamar ledörzsöli a hamis mázt a képről. Holott, amint Ő Nagyenyedért, magam is ragaszkodhatnék Dicsőért, vallomásának kedves részletével: „Tudom: Te megint adsz nekem. Adni fogsz, ahogy adsz háromszáz éve mindenkinek: férfiasságot az ifjúságban s ifjúságot öregségében… Ó, öreg kollégium, elmegyek hozzád az ifjúságomért!” (Ó, vén kollégium)

Példaképeim tanárok és futballisták voltak. Egy vagy két pedagógus és egy vagy két focista. 

Tetszett a téglagyár neve: Hercules.

Egy másik életemben regényt kellene írnom erről a kedves térről. Előbb gondosan leporolni. Letörölni róla mindent, ami bánt. Aztán kitalálni egy új települést, hús-vér lakosokkal, ismeretlen hősökkel, akik felépítik a várost, és évente megszállottan újra és újra ünnepélyesen Szent Márton kegyes oltalmába helyezik. 

Közben pedig élnek és halnak boldog öntudatlanságban, az idők idült időtlenségében. Vétkeiket szeretettel befogadja a Kis-Küküllő, vágyaikat magával sodorja a kékellő kökényfolyó.

Akik nem ölnek, hanem csak ölelnek.

Tiszta szavú regényt, amelynek nincsenek negatív mondatai. Egy szerzőtől, akinek örökre elmúlt a lelkifurdalása. 

Aki lám, végre maga is „megdicsőülhet”, Sipos Domokos megrendítő üzenetével:

Ne engedelmeskedjetek,/ Csak a szeretetnek,/ Csak a szeretetnek!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató