Van a világnak egy pontja, ahol két hete mindennél nehezebb nőnek – anyának, feleségnek, leánygyermeknek – lenni. Ahol – meggyőződésem szerint – minden nap végtelen vajúdás, a félelem és fájdalom folyamatos újjászülése, -születése. Ukrajnai asszonyok engedték sötétbe vesző útra katonaköteles fiaikat, férjüket, édesapjukat, és indultak maguk is kiskorú gyermekükkel, gyermekeikkel az életmentő ismeretlenbe. Melyik elszakadás a legiszonytatóbb, melyikhez kell a legnagyobb lelkierő? Asszonya válogatja, de anyaként nemcsak gyanítom, hogy az Ómagyar Mária-siralom sorai – „Kegyelmezzetek fiamnak, nem kell kegyelem magamnak!” – ez alkalommal is magukban rejtik a választ. Hány édesanya élte, éli át ezekben a napokban, hetekben – a katolikus húsvét előtt szűk másfél hónappal – a két évezreddel ezelőtti szenvedést? És hánynak adatik meg az újbóli találkozás, a feltámadó remény ünnepe?
Hősök nemcsak a csatatéren „teremnek” – közhely, de valóságtartalmát igazolta a történelem. A hátországban helytálló nők – sebesültek ápolóiként, az otthont minden erővel védelmező családanyákként, a fronton harcoló férfiak kemény fizikai munkáját magukra vállaló, a hadiipari termelésben is erőn felül teljesítő munkásasszonyokként – már az első világégéskor bebizonyították, hogy nincs semmi túlzás ebben az állításban. Egy világhálón megtalálható tanulmány szerint a történelem furcsa fintora, hogy tulajdonképpen a 20. század eleji Nagy Háború adta meg az esélyt a nőknek az önállósodáshoz, emancipálódáshoz. Figyelemre méltó egybeesés, hogy az emberi jogaikat, egyenjogúságukat hirdető nemzetközi nőnap is 1917-től ünnepeltetik. Igaz, ennek előzménye hét évtizeddel – 1857-ig – vezethető vissza, amikor negyvenezer New York-i munkásnő lépett sztrájkba a béregyenlőségért és a munkaidő csökkentéséért. A világnap munkásmozgalmi jellegét azóta többször átmosta az idő, március nyolcadik napján rendszerint a nők elleni erőszak különféle formái ellen emelt hangot az utóbbi évtizedekben a civil társadalom.
2022 tavaszán az emberi szót elnyomta, elnyomja az ukrajnai fegyverropogás. A kontinens figyelme a kék bolygó ezen pontjára összpontosul, hihetetlen erővel árad minden irányból a harctól menekülők felé a segítő szándék, a lelkekben megszülető tenni akarás. Meleg takarók, ruhacsomagok, tartós élelmiszerek, szálláshelyek, pénzadományok felajánlásában ölt testet a gyilkos gépezettel sem legyőzhető jóság, emberség. Ez kell hogy reményt adjon Ukrajna menekülő, menekítő, lélekben kettészakadó asszonyainak. Ebben találhatják meg jelen helyzetükben valószerűtlennek tűnő, békés márciusok ígéretét. És ebből merítkezhetnek a veszélyforrástól kisebb-nagyobb távolságra élő nők, férfiak egyaránt.
A háborús övezetből érkezett otthontalanok aligha gondolnak ma virágcsokrokra, az elmúlt évek március 8-i együttléteire, hiszen számukra bizonyára hetek óta megállt az idő, egyetlen, rémisztő masszává gyúródott össze minden újonnan megélt pillanat. A civil áldozatok száma már a háború hetedik napján elérte a kétezret. Hány feleség, édesanya, gyermek számára hozott vagy hoz gyászt az idei tavasz? Erőtlen ilyenkor minden szó, minden gondolat. Csak a sokat emlegetett remény, a hit apró szirma segíthet talán.
