Vindósz Demeter átlagosítása

Április 11-e, a költészet napja alkalmából szervezik két évtizede az annak idején igazi újdonságnak számító és az eltelt esztendők folyamán rangot, nevet szerzett Irodalmi Kreativitás Versenyt, amelynek lényege – az íráskészség, műveltség értékelése mellett – a fantázia, a kreativitás. A középiskolások számára szervezett verseny megyei szakaszát az idén a Bolyai Diákszövetsége és a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége szervezte, az országos szakaszra ezúttal a tizenegyedik osztályos Kántor Zsolt, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja jutott tovább.

Április 11-e, a költészet napja alkalmából szervezik két évtizede az annak idején igazi újdonságnak számító és az eltelt esztendők folyamán rangot, nevet szerzett Irodalmi Kreativitás Versenyt, amelynek lényege – az íráskészség, műveltség értékelése mellett – a fantázia, a kreativitás. A középiskolások számára szervezett verseny megyei szakaszát az idén a Bolyai Diákszövetsége és a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége szervezte, az országos szakaszra ezúttal a tizenegyedik osztályos Kántor Zsolt, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja jutott tovább. Vindósz Demeter átlagosítása című írása az alábbiakban olvasható. A tétel, amelyet választott, szabad fogalmazást, novellát, bárminemű irodalmi műfajban való alkotást kívánt a mellékelt kép alapján.

Vindósz Demeter különlegesen jó ember volt, csak sajnos, kicsit kocka. Egy délutánon magányosan üldögélt a blokktetőn. Egyszer csak megszólította egy csóka.

– Mit csinálsz itt, Vindósz?

– Csak itt né… üldögélek. S te, csóka uraság?

– No de kérem! Én egy hölgy vagyok! – s sértődötten tovaszállt.

– Bocsánat! – kiáltott utána Vindósz aggódva.

Tovább üldögélt. Arra jött egy nejlonzacskó a nyugati szél hátán, és hetykén odalökött egy mondatot Vindósznak.

– Na, mit üldögélsz itt, te kocka!?

– Parancsolsz, zacskó?

– Háhá, tehát kocka vagy!

– Nem tagadhatom. Az vagyok. Jobban szeretem a focinál az MMORPG-ket, a tornánál a mateket.

Igaz, hogy nem voltak barátai, és igaz, hogy irigyelte az átlagos embereket.

– Jaj, de béna! – és kinyújtotta nejlonból készült nyelvét, s már szállt is tovább.

– Mit tegyek, ha igaz? – morfondírozott Vindósz. – Az igazat megvallva, látszik is rajtam… Szemüvegem is van, béna a ruhám is, a hajam is… Ez van.

Arra jött egy repülőhal. Csak úgy magától. És a következőt kérdezte Vindósztól:

– Te, merre van a legközelebbi légitenger?

– Mi? Soha nem hallottam olyanról.

– Na, milyen bunkó ez is…

Elege lett. Leszaladt a lakására, és hozta a horgászbotját, hogy bosszút álljon a halon, amiért megsértette. Az azonban már messze járt. Ekkor lett figyelmes egy komótosan lefele szállingózó mézeskalács szívre. Tükör is volt a közepén. Hamar fogta a horgászbotját, és kifogta.

– Szervusz, szív – üdvözölte a mézeskalács szívet.

– Mi van!? Engedj el, te barbár! Kikérem magamnak! Én művész vagyok!

– Most már a vacsorám vagy – és jóízűen megette.

Finom volt a mézeskalács. Ezután pedig csak gyönyörködött tovább a kilátásban.

A csókahölgy tömbházról tömbházra repült, nevükön szólítva az odafenn üldögélőket, akik mind hímneműnek gondolták, s mind megsértették őt.

Amikor hazaért, megjegyezte, hogy a jó modor eltűnt ebből a világból, és hogy nem értékelik a klasszikus dámákat. Manapság semmit se tisztelnek.

A nejlonzacskó sorra sértegetett mindenkit, akivel szembetalálkozott. Amikor hazaért a szemétdombra, önelégülten gondolt arra, hogy ő az egyetlen értelmes, szabad lény ezen a világon, akinek senki nem pofázik vissza. Ugyanazt gondolta minden este ötmillió ugyanolyan nejlonzacskó szerte a világon.

A repülőhal tovább érdeklődött a légtenger után, de senki se volt olyan emberséges, hogy útbaigazítsa. Estére egy bárányfelhőn szállt meg, és onnan bánkódott, hogy mindenki olyan bunkó, hogy nem hajlandók megmondani, hol a légtenger. Majd tudatlan rokonaira gondolt, akik a vizekben maradtak. Nem, ő nem áll be a sorba. Ő megtalálja a légtengert, és aki nem segít neki ebben, az az egyén alapvető jogai ellen vét. Ezek itt fent mind tudják a titkot, de neki nem árulják el, mert gonosz társaság. Ki kéne mindet irtani.

A mézeskalácsot nem várta senki haza. Szülei már rég lemondtak róla, mikor bejelentette, hogy ő művész, neki tehetsége és feladata van, s vakon belevetette magát a végtelen légbe. Sérthetetlennek érezte magát. Bizony, egy igazi művészt, bármit is csináljon, nem lehet csak úgy lefogni. Ő más, mint a többi.

Vindósz jóllakottan feküdt le. Büszke volt magára. Végre úgy tudott valaki ellen tenni, hogy nem furdalta a lelkiismeret. Nem is érezte többé kockának magát. Lefekvés előtt megnézte magát a mézeskalács szív megmaradt tükrében. Szépnek látta az arcot, ami visszanézett rá. Másnap reggel kiment az utcára, és mindenkit nála csúnyábbnak, ügyetlenebbnek, butábbnak látott. Ő végig erre vágyott, hogy végre nyugodtan tegyen valamit, ami neki jó, másnak viszont nem. Ettől érezte magát átlagosnak. Olyan volt, mint mindenki más immár. Semmivel sem volt különb egy királynál, egy élsportolónál vagy egy fotómodellnél. Semmivel sem volt különb egy csókánál, egy nejlonzacskónál, egy repülőhalnál vagy egy mézeskalács szívnél. Vindósz volt, ugyanolyan, mint más. Fikarcnyit se jobb.