2019. március 19., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A magas, sovány férfi szinte soha nem hiányzott

a magánházak közt rejtőző bár esti társaságából. Jó időben Viktor, a hűséges társ is vele tartott. Barna küszöbként nyúlt el az udvarra kitett kerti asztal lábánál, centiméterekre a kitaposott sportcipőtől, amely az elmúlt években gazdája védjegyévé vált. Aki a férfihoz közeledni kívánt, annak először a szunyókáló négylábún kellett átlépni. Ez persze nem jelentett nagy kihívást, Viktor ugyanis – mint a legtöbb tacskó – nyugodt teremtés volt. 

– Eddigi kilenc éve alatt egyszer fesztiválozott csak, de akkor sem vettem komolyan – vágott a férfi közös történetük közepébe. – Akkor még együtt éltünk az „exemmel”, a gyerek kicsi volt, alig négyéves. Egy földszinti garzont béreltünk, és közvetlenül a lakásunk mellett volt a szárító, amelyet erkély hiányában amolyan lomtárnak használtunk. Azon az éjszakán, amikor Viktor nagy ricsajt csapott, valaki vagy valakik feltörték a helyiséget. Az elkövetők kilétére sosem derült fény, mindenesetre olyan nesztelenül „dolgoztak”, hogy eszembe sem jutott kinézni a lépcsőházba. Csak a kutyára haragudtam a lárma miatt, és mindenképpen el akartam hallgattatni, mert féltem, hogy felkölti a gyereket, aki amúgy is nehezen aludt el akkoriban. De Viktor nem hagyta magát, addig nem fejezte be a „koncertet”, amíg rá nem csaptam a papucsommal. Sem azelőtt, sem azután nem ütöttem meg, csak akkor az egyszer, de annyira rossz néven vette, hogy hetekbe telt, amíg sikerült újra magamhoz édesgetni. Pedig én a magam módján már másnap bocsánatot kértem tőle, amikor a betörés nyomai alapján összeállt a kép. 

– Mekkora volt a kár? – kérdeztem.

– Pontosan nem mértem fel, de nem csekély, az biztos. Egy halom szerszámom, a fiam háromkerekű biciklije és a babakocsija is eltűnt. Körbejárta a rokonságot az a kocsi, éppen akkoriban hozta vissza az utolsó „bérlő”, a volt párom unokatestvére. Azt terveztük, hogy kiviszem az ócskapiacra, és megpróbálok túladni rajta. Számítottunk nagyon arra a pénzre. Az elkövetkező hetekben körül is néztem minden vasárnap az ószeren, hogy hátha „szembetalálkozom” a babakocsival, de a tolvaj valószínűleg máshol értékesítette. 

– Mikor ért véget a kapcsolata a volt párjával? – szakítottam meg a gondolatmenetet.

– Tavalyelőtt télen. A negyvenedik születésnapomon egy kicsit összecsaptak a fejem fölött a hullámok, akkor éreztem először úgy, hogy az életem kudarcok és lemondások sorozata. Emiatt elsősorban a páromat hibáztattam, hiszen miatta utasítottam vissza nem egy külföldi munkalehetőséget. Ő mindig azt szajkózta, hogy maradjak a család mellett, a gyereknek apa kell, a távkapcsolat illúzió… Így nem is jutottunk soha egyről a kettőre. Mindenesetre csúnyán „összebalhéztunk” azon az estén, és többet nem is tudtuk helyrehozni a kapcsolatot. Talán nem is akartuk. Rövid időn belül haza is költöztem a szüleimhez. 

– Hogy élte meg azt az időszakot?

– Nehezen. Olyan volt, mintha akaratom ellenére a gyermekkoromba tévedtem volna vissza. Anyám, szegény, egyfolytában ott tüsténkedett a nyomomban, apám diszkréten próbált haverkodni. Egyikük sem mérte fel, hogy egyedüllétre vágyom. Akkoriban munkám sem volt, így egész nap össze voltam zárva velük. De ez legalább motivált abban, hogy minél hamarabb keressek valamilyen állást. Végül egy nagyáruházban árufeltöltőként sikerült elhelyezkednem, a mai napig ott dolgozom. Nem mondom, hogy álmaim melója, de van saját keresetem, a magam ura lehetek, és ez számomra mindennél többet ér. Amint lehetett, el is költöztem anyáméktól.

– Viktor sorsa hogy alakult a szakítás után? 

– Őt mindenhova magammal vittem. A párom sosem rajongott érte, csak a fiam szerette volna, hogy velük hagyjam, de aztán az ötévesek meglepő bölcsességével átlátta a helyzetet, az ölembe tette a kutyát, és azt mondta neki: menj, Viki, vigyázz apára. Hihetetlenül hangzik, de így volt. 

– Milyen gyakran találkoznak a gyerekkel?

– Hetente kétszer. A közös hétköznap délutánunk időpontját rendszerint az „exem” munkaprogramjához igazítjuk, emellett az enyém minden szombat vagy vasárnap délután. Olyankor Viktor is velünk „lóg”. Felmegyünk a Somira vagy csak itt, a lakótelepen bóklászunk, mikor hogy sikerül. A lényeg, hogy együtt vagyunk. Közhely, tudom, de kellenek a biztos pontok az ember életében. Ilyen a fiam, a kutyám…

– Meg ez a bár – céloztam beszélgetünk színhelyére.

– Sok osztálytársam, régi haverom lakik a környéken, mióta ideköltöztem, itt rendszeresen találkozom velük. Jó elüldögélni együtt egy üveg sör mellett. Az sem baj, ha éppen nincs miről beszélnünk. Néha a csenden osztozni a legmegnyugtatóbb.