Ezeréves kövek harca a megmaradásért

A Kaukázus előterében, a kelet-anatóliai régióban található a mintegy százezer lakosú Kars városa, az azonos nevű tartomány székhelye. A 9–10. században az akkori örmény fejedelemséghez tartozott, később a szeldzsuk, majd mongol, végül oszmán birodalom része. Ebben az időszakban épült fel a Kars folyón átívelő kőhíd, amely a városnak jelenleg is az egyik legfontosabb turisztikai látnivalója és jelképe a mögötte magasodó dombon álló várral együtt. Megjegyzendő, hogy a vár nem kimondottan Murat szultán műve, amint azt hirdetik, hanem alapjait a bagrati királyság fektette le. A városban a középkori oszmán hangulatot mecsetek, fürdők, kapuk biztosítják. Kars vára egyébként szorosan kötődik a magyar múlthoz, mivel a krími háború (1853–1856) idején számos magyar emigráns katonatiszt szolgált itt az anatóliai hadsereg főtisztjeként. Legnagyobb szerepe Kars védelmében Guyon Richárd (Hurşid pasa) vezérkari főnök mellett Kmety Györgynek (török nevén İsmail pasa) volt, aki az anatóliai lovasságot vezényelte. Mindennek semmilyen helyi emléke, vonatkozása sincs.

Kars tartomány, a mai Törökország keleti sávja egyébként 1878 és 1917 között orosz fennhatóság alatt állt, ezért nem érintette közvetlenül az örmény genocídium. 1918–1920 között a rövid ideig újonnan függetlenedő Örményországhoz tartozott, majd 1921-ben a Szovjetunió az örmények országának nagy részét megtartotta magának külön tagköztársaságként, míg ez a vidék visszakerült a végnapjait élő Oszmán Birodalomhoz, amely 1923-ban Törökország Köztársasága néven újjászületett. Míg a nyugatabbra eső vidékeket sikerült „örményteleníteni”, itt még megmaradt egy jelentős örmény népesség, amely fokozatosan elhagyta szülőföldjét, az 1948-as kivándorlási hullám pedig teljesen megpecsételte a sorsát. Az évek, évtizedek során nagyon sokan áttelepedtek Isztambulba, a becslések szerint kétszázezernél is többen, az ország más vidékeire, esetleg külföldre; házaik ma romhalmazok a lepukkant állagú házak negyedében. Amúgy a hasonló módon felszámolódás sorsára jutó grúzok is a város ezen részén éltek valamikor, templomuk ma már elhagyatott, romos, gazzal benőtt a környéke. A bejárat felett azonban még dacol az idővel és a vandál kezekkel egy falba vésett grúz kereszt.

Kars városáról lerí, hogy a megszokott kaotikus keleti hangulattól eltérő, igencsak átgondolt beosztású, egykor az oroszok által rendezett város, ma is a megszokott balti stílusú (ahogyan errefelé mondják) épületekkel, palotákkal. Mindez mai helyszíneken is megtapasztalható, de még inkább a korabeli hangulatot visszatükröző képeslapokon, fekete-fehér fényképeken. A legszimbolikusabb épületek a kormányzósági palota, a város főorvosának egykori háza és kórháza (ma Cheltikov szálló), az Alexander Nevsky ortodox katedrális (ma Fethiye mecset). Művészettörténeti szempontból érdekesnek tűnik ennek az átalakításnak a megvalósítása. Az 1877–1878-as orosz–török háború után kozák katonák által épített, négyszögletű formába öntött templomot az első világháború, majd a török köztársaság kikiáltása után sportcsarnokként használták, 1986-ban pedig átalakították mecsetté. 

A városban három egykori örmény templom jutott hasonló sorsra, mára mecset működik benne. A város történelmében legjelentősebb közülük a Tizenkét Apostol templom, 1993 óta Kümbet Camii. Az örmény emlékek iránti kötelező kíváncsiság elvitt a templom megtekintésére, sőt ott már emberemre akadtam, aki felhívta a figyelmem a lovassági kapura, a hiányzó apostolok helyére, a még fellelhető gyámkövekre, az eltüntetett keresztelőmedence szegének a maradványaira. Érdeklődésemet látva, és talán – bevallása szerint – örmény dédnagyapja kereskedőszellemét sem tagadva meg, hiszen látott bennem némi pénzszerzési lehetőséget, sűrű egymásutánban korabeli fotókat mutogatott a telefonján, miközben török–angol fordítóprogram segítségével igyekezett magyarázatokat fűzni hozzájuk. A több mint száz évvel ezelőtt készült fényképeken nemcsak épületek voltak láthatók (egyeseknek azóta hűlt helye), hanem a lakosságnak a mindennapi élete is visszaköszöntött, sőt a II. Miklós cár fogadására rendezett katonai ceremónia hangulata is felelevenedett. Cirill felirat hirdette akkoriban, hogy „Isten, áldd meg a cárt!”. De hát azóta sok víz lefolyt az Aras folyón. Miközben a rajta átívelő kőhíd egyik felén többé-kevésbé feltűnő módon már nincsenek házak, csak néhány több száz éves török fürdő (hammam). Az egyiket Puskin-fürdőként emlegetik, az itt több időt eltöltő író emlékére. 

Az egykori örmény temető iránti érdeklődésemre válaszként a „templomszolga” felajánlotta, hogy elvisz oda. Végül nem ő kísért el, a fájós lába miatt csak feleútig – vagy nem akart túlságosan előtérben lenni –, de beszervezte a nyolcvanesztendős Orhant, egykori újságíró barátját. Megtaláltam hát azt a személyt, aki az egykori örmény házak maradványai között áthaladva a karsi várral szemben bevitt a dombok mögé, hogy néhány khacskart (hacskár) megmutasson az „eltemetett temetőből”. 

Feltáró és a kőbe zárt múltba visszavezető utunk első állomása a panorámát uraló kastély oldalában még fellelhető templommaradvány volt, amelynek a falába vésett kereszt fájdalmasan hirdette az egykori dicső múltat. Innen óvatosan haladtunk az egykori házak még megmaradt romjai között, majd a kőhíd túloldalán a görög (bizánci) templom maradványait tekintettük meg a domboldalban, a folyó túloldalán pedig az egykori búzamalmot. A templom ódon falán nem maradt meg semmilyen keresztyén jelkép, valaki azonban kirívóan odafestette a vörös félholdat. Innen továbbhaladva a temetőnek nem ígérkezett semmilyen nyoma, de a valamikor itt álló épületekből sem maradt hírvivő, csupán a tájba simuló füves-köves terület. Nyilvánvaló, hogy amikor a múlt eltörlése a tét, akkor a hatalom részéről sem az elődöknek, sem a művészi alkotásoknak nem jár a tiszteletnek a csírája sem.

Alkalmi idegenvezetőm nagyszerűen ismerte a terepet, és addig térült-fordult, megkerülve két dombot is, amíg feltárultak az első sírkőmaradványok. Kopottak, hiányosak, fehéressárgás lerakódásúak. Legfeljebb kéttucatnyi hacskár, örmény keresztkő maradt meg az egykori temetőben, mindannyian ledöntve, a fűben megpihenve. A halottakkal együtt eltemetve.

Egyébként a hacskár az örménység nemzeti és lelki szimbóluma, sajátos emlékjel, fontos szobrászati alkotás. Központi eleme a kereszt, gyakorta megjelenő motívuma a nap, a csillag, a kerék, valamint különböző geometriai formák és növények. Többségük sírhelyet jelöl, az örmény temető gyönyörű faragásokkal, csipkeszerű mintázatokkal díszített sírkövekből áll. De szent helyek megjelölésére és nagy jelentőségű események alkalmából is állítottak emlékköveket. Sőt, a korai keresztkövek arra szolgáltak, hogy az arra járó utazók tudtára adják, hogy keresztény földön járnak.

A várak történetét átírják, a házakat pusztulásra ítélik, vagy kényük-kedvük szerint átépítik, a templomokat lerombolják, új vallás otthonává teszik, a temetőket felszántják, a sírköveket bezúzzák. A gyakori földrengések betetőzték az emberi gyarlóság mesterkedéseit, és nyilvánvalóan könnyebben szétrombolták az örmény építményeket, kőbe vésett kereszteket. Az örmény sírköveket, kőkereszteket tömegével pusztította el a természettel együtt a kalapács és a buldózer. Annál nagyobb becsben állnak Törökországban, Kelet-Anatóliában a kosfejű sírkövek, az Akkojunlu és a Karakojunlu civilizációk „ékkövei”, az eurázsiai „fehér és fekete ürü” emlékei a 14–15. századból. A törökök időnként erőfeszítéseket tesznek, hogy „újjáépítsék” a romokat, kevés tekintettel értékükre és örmény hagyományaikra. Közelről megtapasztalható mindez, miközben a híradó időnként vandál kezek által megszentségtelenített keresztény templomokról ad híradást. Irakban, Szíriában és másutt templomok és más keresztény épületek százait tették tönkre, felgyújtották, a padokat felborogatták, az énekeskönyveket és a bibliákat szétdobálták. Olyan eset is előfordult, amikor a templom falára felírták: „A mi istenünk nagyobb, mint a kereszt.”

Marad a költői kérdés: mi lett volna a Székelyfölddel, ha a nála azért jóval kisebb területű és lakosságú Karabah sorsára jut? Ha az elmenekülés, eltelepülés olyan fokozott mértékű lett volna, mint Kars városában, tartományban? És miközben dátumokról, eseményekről, tényekről beszélünk, minduntalan hiányoznak a miértek. A valóság mögött megbúvó szándék, logika. 

Kelet-Anatóliában az örmény templomok feltárására irányuló szórványos projektek a turizmust, a hozzájuk kötődő érdekeket szolgálják. A múltat feledtetik. De vajon mit élhettek át a mennyei békében élt szerzetesek, hívek, akiknek a sors megannyi szenvedést nyújtott? És ki állít emléket nekik, amikor a valóságról, a tényekről még csak beszélni sem szabad? Az értelmetlen áldozat és az értelmét kereső képmutatás jelképei között örlődve mélyen nyomaszt a kérdés: van-e, lehet-e béke? 

Jeruzsálem óvárosában a zsidók az ókori templom idejéből való támfal, a Siratófal előtt imádkozva gyászolják templomuk lerombolását. Kars városa is megérett a jelképes siratófalra.

Jerevánban a népirtás ötvenedik évfordulóján avatták fel az örmény genocídium emlékművét. A 44 méter magas központi oszlop az örmények nemzeti újjászületését jelképezi. Mellette tizenkét táblát helyeztek el kör alakban, melyek a tizenkét elvesztett – ma Törökországhoz tartozó − tartományt szimbolizálják, a kör közepén pedig örökmécses lobog. Bár Kars városát elkerülte a népirtás, az elpusztított múlt elsiratása lelkiismereti kérdés.