VI. Kastélypark Művésztelep – Gernyeszeg

A község és a Teleki-kastély már túl van szokásos, nagy nyári eseményein, az Awake fesztivál hullámai is elcsitultak. A Kastélypark Művésztelep kiállítása viszont még sok érdeklődőt vonzhat, és tartós élményt kínál a július 29. és augusztus 9. között lezajlott alkotótáborozás válogatott munkáival. Kilenc kitűnő művész – Gaál József (Tahitótfalu, Budapest), Herman Levente (Marosvásárhely), Izsák Előd (Nagyvárad), Kovács Kinga (Nagyvárad), Nagy Otília (Kecskemét), Paul Feichter (Luttach), Pokorny Attila (Szentendre), Rafal Eret (Lubartów), Szabó Anna-Mária (Marosvásárhely) – dolgozott idén a telepen, a meghívott elméleti szakember, immár másodszor, Keserü Katalin budapesti művészettörténész volt, a zárókiállításon is ő ajánlotta a jelenlevők figyelmébe a műveket és alkotóikat. Mint eddig minden alkalommal, mellékletünk most is nagy teret szentel a gernyeszegi alkotó együttlétnek, megpróbáljuk kellő részletességgel felidézni, mi történt, milyen alkotások születtek ott a táborozás forró napjaiban. 

Az alkotófolyamat a legérdekesebb – Keserü Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész gondolatai a művésztelepről (részletek egy később megjelenő, hosszabb interjúból) 

 – A kívülálló rendszerint a táborozás végeredményét látja, a kész képet vagy a kész szobrot. Azt sok szempontból lehet dicsérni vagy bírálni, de az az igazi élmény, amikor az ember közvetlenül meg tudja figyelni, hogyan alakulnak a munkák, miképpen készül, épül a kép az első pillanattól kezdve, egyáltalán mi maga az alkotófolyamat. Így kerülhetünk igazán közel a műalkotás titkaihoz. Talán apró szakmai kérdésnek tűnhet például, hogy amikor Gaál József egy fejformát fest, miért tesz egy komplementer gesztust, és ha egy újabb ecsetvonást helyez el, annak mi a következménye. Anélkül egész más lenne a kép. Van, aki már rég megállt volna vele ott, ahol most van vagy volt ez a kép tegnap, de egyetlen ecsetvonás is elég ahhoz, hogy az egész megváltozzon. Ha ezeket a dolgokat menet közben láthatjuk, az tényleg hozzásegít, hogy érzékelni tudjuk, mitől válik műalkotássá a munka. Kétségtelen, hogy nagyon jól iskolázott és egyéni útjaikat is jól kidolgozó egyéniségek vannak itt jelen, de van valami más is, ami inspirációnak is nevezhető, vagy inkább valami megnevezhetetlen kapocsnak, ami a kép és az alkotója között kialakul. Egy olyan erős kapcsolat a művész és műve között, ami magával hozza ezeket az apró gesztusokkal is lemérhető külön világokat. 

 – Azt is érdekes lehet tapasztalni, ahogy ezek a különböző irányultságú művészek a végére egységes lelki közösséggé állnak össze.

 – Ebben az is benne van, hogy egy műteremben ketten dolgoznak. Egyeseknek ez szokatlan lehet, de szoros kapcsolattá válik. Idén kilencen jöttek a művésztelepre, és mindeniknek megvan a saját alkotói világa. Az ajánlott Párhuzamos valóságok tematika senkit sem szorított arra, hogy olyasmivel foglalkozzon, amin egyébként nem gondolkozna. És nagyon különbözőek a meghívottak. Itt van például Paul Feichter Dél-Tirolból. Mestersége a fafaragás, ő úgynevezett természetművész. Nagyon sok famunkája van, de nem feltétlenül csak farag, más technikákkal, anyagokkal is kombinálja azt. Mesélte, hogy mielőtt idejött volna, otthonában kikölcsönzött egy könyvet a könyvtárból, amely azt részletezi, hogy a különböző kultúrákban, a mesékben, mítoszokban, a bibliában a fának milyen jelentéseivel, jelenségeivel találkozhatunk. Megismerkedett egy erdélyi népmesével is, és ebből kiindulva egy olyan munkát képzelt el, amely fafaragás és rézdomborítás együttesen. Szép gondolatot formál műalkotássá. Lábnyomot hagy a hídon, és ez micsoda lelki, szellemi, érzelmi töltetet, üzenetet tud tartalmazni!

 – Igen, ilyenszerű nyomok azokban is maradhatnak, akik csak a zárókiállításra tudnak eljönni, azokban azonban még inkább, akik a táborozás idején is ellátogathatnak ide. Egyébként elmondható, hogy eddig minden alkalommal voltak itt természetművészek is. A művésztelep kezdeményezője, vezetője, Pokorny Attila is közismert ilyen szempontból.

 – Igen, de szobrászként is joggal vívott ki elismerést magának. Úgy tudom, hogy mostanában a ló szobrászi megjelenítésével foglalkozik, ami talán a legkomplikáltabb feladatok közé tartozik. Itt most követ farag, és más szempontból érdekes a műve. De a művészet a története során végig, sok ezer éve, mióta az ember tárgyakat csinál, valamilyen módon, legalábbis anyagában mindig a természettel volt és van összefüggésben. Kővel, fával, majd festékkel is. Nagyon érdekes például az is, amit Gaál József szobatársa, Rafal Eret lengyel festő csinál. Ő csak akrillal dolgozik, és mekkora különbségek mutatkoznak az olajfesték, ami természeti eredetű és a műanyag festék között! Mennyire más képi világok születnek. Ott vannak egymással szemben egyazon helyiségben. Két művész, két teljesen külön világ. Noha mindkettő a természetről szól, az egyik az emberiről, a másik meg a tájképi vetületről.

 – Akiket a tájak vonzanak, ellenállhatatlan ihletet kaphatnak a kastélyparkban, de a környéken is.

 – Bizony. A művésztelep nemzetközi jellege azért is jó, mert különleges találkozásokra is lehetőséget ad. A lengyel fiú először a hegyekkel kezdte. Mielőtt idejött, a családjával, barátaival hetekig járta Erdélyt. Tegnap két tájképét láttam munka közben, a hatás egyértelmű. A hegyekről szól mind a kettő, és nagyon jók.

 – Érdekes, hogy mennyire másképp szólítja meg a táj azt, aki itt él. A fiatal vásárhelyi festő, Szabó Anna-Mária mást lát bele a tájba.

 – Amikor négy évvel ezelőtt itt voltam, még itt volt az édesapja, Szabó Zoltán Judóka is, és együtt elmentünk egy fiataloknak szervezett táborba. Feltűnően nagyszerű képeket láttam ott, és kiderült, hogy az Anna-Mária munkái. Most még nem volt alkalmam elmélyültebben beszélgetni vele. De az ő festészete is jelzi, hogy nem csak a gondolkodásban meg a filozófiában van nagyon nagy szerepe a tájképnek, hanem a kép történetében is. A táj tulajdonképpen egy hatalmas végtelen, és bármi, bármilyen részlet kerül belőle a képfelületre, az magában hordozza valamiképpen ezt a végtelenséget. Hogy ezt hogyan oldja meg a festő, az egy speciális kérdés. Ez egyénileg változik. Ő teljesen másképp gondolkozik, mint a lengyel fiú.

 – Vannak olyanok is a táborban, akik a portrézásban nagyon erősek.

 – De micsoda fejek vannak itt! Nemrég beszélgettem Herman Leventével, aki egy ideje visszajött Marosvásárhelyre. Ez egy nagyon különleges történet. Egyetemista kora óta feltűnt, milyen kiválóan fest, és most tudtam meg, hogy amikor Budapesten a képzőművészeti egyetemre járt, estefelé, amikor már mindenki más hazament, ő kinn az utcán felkért embereket, hogy menjenek föl modellt állni. Meg is fizette őket ezért. A portré és az ember őt a kezdetektől fogva rendkívül mélyen érdekli. Döbbenetes erejű portréi vannak, nem csak a látott figura van bennük, olyan élők, mint ha valóságos alak jönne szembe a nézővel. Nem fedi el őket az emlékezet homálya. Olyan eszközei vannak, amikkel a megidézett személyt örökkön élő valakivé képes nemesíteni. Itt kapcsolódik a festő és alanya a végtelenséghez. A festészetnek ez is olyan titka, aminek mindenik jelenlevő más és más módon, más és más részleteit feltárva jut a birtokába. Ez is magyarázza a közöttük kialakult jó kapcsolatot. Érzékelik ezt egymásról. Látják, hogy a maga módján mindenik megtalálja a képe, munkája helyét ebben a végtelen világban. Nagyon jó közöttük lenni. 

 „Bárhová mégy, mindig önmagadat viszed magaddal” – Gaál József Munkácsy-díjas festőművész képei előtt

 – Egyszerű elszólás volt, hogy befejezhetetlen képek ezek? Tényleg azok?

 – A festésmód határozza ezt meg. Ilyen értelemben mondtam. Manapság nem úgy van, mint a régebbi korokban, amikor a képnek volt egy szabálya. Most ahány ember, annyiféle művészet, látásmód, világnézet létezik. Az is sajátos, amit én csinálok. Rétegekben dolgozom. Amikor korábban eldöntöttem, hogy torzót festek, láttam egy-két fotót, de nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz állapotú szobrok, szobortöredékek vannak itt a parkban. Ez bizonyos tekintetben átírta a dolgokat. De szerencse a szerencsétlenségben, hogy ilyen ez a kor: töredékes az ember, akár torzóként is felfogható. A mostani életforma miatt sok az identitás nélküli vagy a többszörös identitással küszködő személyiség. A mai embernek már az is konfliktus, hogy mit kellene meghatároznia, mihez kellene viszonyulnia. A művészember is olyan, hogy egyszerre irracionális, egyszerre keresi a közösséget. Nyilván szeretne közösséget teremteni a kultúra által. Ha van valami töredékes közösség, azt szeretné megerősíteni, hogy valamennyire teljességet teremtsen, és társadalmi, természeti, közösségi vonatkozásban viszonylagos harmóniában éljen. Emiatt jelentkezett nálam is ez a portrémánia. Megrögzött antropomorf ábrázoló vagyok. Tegnap, amikor a prezentáció volt itt a telepen, meg is jegyezték, hogy állandóan csak a figura, az arc, az ember, a félalak és újabban a torzó körül forgok. Az az igazság, hogy csináltam itt egy torzót, és ezek a portrék is torzónak indultak, de jól látni, hogy a képeket nem tekinthetem befejezettnek. Falun nőttem fel, a Duna-kanyari Tahitótfalun, és ott, a Szentendrei-szigeten már megfestettem az egyszerű embereket, parasztembereket. Volt is egy ilyen kiállításom Leányfaluban, a Szigeti arcok. A környezet hívta elő ezt a hozzáállást. Ha átmegyek egy kávéra, a kocsmába vagy a boltba, kiülök, nézem és gyűjtöm magamba az arra járók látványát. Az az archaikus életforma, hogy önfenntartó a gazdaember, nálunk eltűnt. Itt sincs már ökrös szekér, de azért látom ezeket a teherszállító lovas kocsikat. Korán kelő vagyok, ez is egy vidéki szokás. Hatkor, hétkor már átmegyek a szomszéd faluba, és amikor megiszom a kávét, látom, hogy ott toporognak. Sokféle, ilyen, amolyan ember, aki alig várja, hogy nyisson a kocsma, hogy bekapjon valamit, ami fölébreszti. Ha nem kávét, akkor mást, és ez nekem nagyon érdekes. Szépek ezek a rusztikus figurák. Persze az, hogy mi a szépség, nagyon relatív. Az az arc, ami megszenvedett vagy megélt valamit, naiv, egyszerű vagy jóindulatú, de a karaktere mégiscsak rusztikusan erőteljes, engem nagyon érdekel. Ez nem a reklámiparban meghonosított szépség. Hanem az egyedi, a perszonális, az ember konfliktusokkal teli lelke.

 – Igen, ha ezeket a festett emberarcokat nézzük, mai emberekként azonosíthatjuk őket. Lehetnek Tahitótfalu lakói vagy éppen gernyeszegiek. De ha nem ismerjük az előtörténetüket, aligha feltételezzük, hogy egy több évszázados kastély és annak nagyszerű parkja környezetében ihlették meg a festőt.

 – Bárhol legyen, az ember a bőréből nem tud kibújni. Megjegyeztem a világhírű portugál költő, Fernando Pessoa mondását: „bárhová mégy, mindig önmagadat viszed magaddal”. Lehet, hogy bárhol kialakul egy inspiráló viszony a környezettel, de alapvetően ez lesz belőle, főleg, ahogy én csinálom. Ezek nem létező személyek, nem konkrét alakok. Úgy szoktam mondani, hogy nem lefestek valakit, hanem valakiket összevonok és megfestem. Itt van a vázlatkönyvem, lapozzuk fel. Látszik, mennyire inspirálnak a szobrok meg a szobortöredékek, olyan a vonalvezetés, hogy torzóknak is tekinthetők. Ez például a Neptun-szobor, de már teljesen másról szól. Az én világom inkább egy viszony. Összetett viszony. Ezek az antik szobrok adoniszi szépségűek, miközben én már eleve más jellegű dolgokat csinálok. Ez most magyarázatra szorul-e vagy sem? Az az igazság, hogy sok helyen kiállítottam, és lehet, hogy kell egy művészettörténész vagy kurátor, aki egy-két mondatot mond róluk. De a lényeg az, hogy a festő mit vitt bele, mi az az általános emberi, ami mond nekünk valamit. Lehet, hogy éppen a kontraszt, a probléma, a tragédia, a katarzis szólít meg, ami a képre került. Én azt vallom, hogy úgy emberi valami, ha a festő ezt nem kerüli ki. Nem kisimítunk, és konfliktusmentesen ábrázolunk, hanem valahogy átszűrődik az, ami vizuálisan már feladat. 

 – Valószínű, hogy a pessoai gondolat nélkül is megkérdeztem volna, ezek a portrék vagy torzók, amelyekben sok groteszkség is van, mennyiben adják vissza Gaál Józsefet?

 – Mindjárt hatvanéves leszek, és felvállaltam egy formanyelvet. Nem tudatos felvállalás volt, hanem egyszerűen egy determinált, kényszerítő erő határozta ezt meg. Van egy keret, amiben az ember mozog, és az az izgalmas egy stílusban, hogy az mennyire lehet sokirányú. Vannak árnyalatai, és ez érvényes bármilyen alkotóra. Lehet, hogy én már bármit csinálok, ha önmagamon erőszakot is teszek, a végén visszajutok oda, ahonnan kiindultam. És ez azért volt nagyon jó kérdés, mert ha megnézi a képet, érződik, hogy alatta sok minden van. Rafal, a lengyel kolléga pár lépésre tőlem dolgozik, már-már mint egy miniatűrfestő, finoman halad. Én meg újabb és újabb réteggel változtatok a képen. Jön, megnézi, csóválja a fejét, hogy még egy variáció, és ámul, hogy mindegyre teljesen más figurát lát. Az az igazság, hogy a korábbiak, az alatta lévő vonások újra és újra inspirálják a képet, de sokan mondják, főleg hogyha meg is hagyok valamit az alsó rétegekből, hogy olyan ez, mint egy többszörös személyiség. Végeredményben a mindennapi ember is olyan, hogy a különböző társaságokhoz igazodva, módosítjuk a személyiségünket. Másnak mutatkozunk egy idegen helyen, mint egy nagyon jó baráti körben. Olyan ez, mint amikor katona voltam, és egy régi katonatársam harminc év után – ijesztő is volt, nevettünk is rajta – majdnem ugyanazokat a kifejezéseket használta, amiket már el is felejtettünk, mert azóta soha nem használtuk. Ilyen az ember. 

 – Egyébként azt hiszem, hogy ez a módszer egyfajta festői játékra is lehetőséget ad. A színek is állandóan változnak, variálhatók, ahogy változik a portré, a kép is.

 – Igen, volt egy elhatározásom, hogy nagyon finom, valőr színekkel, vagy majdnem monokrómban festek. Még ráhatás is volt, jött egyszer valaki, és mondta, hogy jéé, ott színesek a képek, itt meg komorak. Majdnem tudattalanul én is elkezdtem a kontraszt komplementereket, vörös-zöld, lila-sárga, úgy, hogy a monokrómból a végén kontrasztos lettem. Nem tubusszínek nyilván, vannak a valőrben is kontrasztok, a valőr a színek finom tónusértékei, de mégis komplementerek, ezzel el lehet játszani. Tanítom is ezt már több évtizede, fontos, hogy ne csak elméletben tudjam, hanem gyakorlatban is.

Virágárus miniszter a falon – Herman Levente festőművész gitárral a műteremben

 – Van egy különleges kép itt a falon, biztos egyetlen marosvásárhelyi nézőt se hagy közömbösen. Valószínűleg sokan ráismernek az alanyára.

 – Ez Jócka. Hamisítatlan vásárhelyi figura. Nagyon régi vágyam volt, hogy megörökítsem valamilyen formában. Úgy nőttem fel, hogy akkor is létezett. Hozzám nőtt valahogy.

 – Vásárhelyi nosztalgiát sugall a festmény. Mást is persze.

 – Hazavonzott a város. Idén februárban költöztem vissza, most már nyugodtan kutathatok a helyi témák irányában.

 – Ilyen erős volt a szülőváros vonzereje?

 – Nagyon erős. Huszonöt év budapesti jelenlét ellenére is ellenállhatatlan a vonzása. 

 – Az itt látható képeid iróniával is telítettek. A virágárus Jócka a festményeden miniszterségig vitte. Van pár nagyméretű, morbid, horrorisztikus kompozíció is, olyan mai életérzéseket hordoznak, amilyenek filmeken, videókon is gyakran megjelennek.

 – Morbidnak is mondhatóak valóban. Általában a párkapcsolatokban van az, hogy a nő, esetleg a férfi felvesz egy védekező pozíciót, és ha nem képesek megbeszélni a problémáikat, az lesz a vége, hogy valamelyik bekeményít, attól kezdve pedig nincs megállás. 

 – A folyosó végi műhelyedhez közeledve, erősödő gitármuzsika irányított a boltívek alatt. Kiderült, hogy te gitározol. Már nem is volt meglepő, hogy a popvilágból ismerős alak is ott magasodik a falon.

 – Igen, ő Iggy Pop, a híres zenész, úgy ábrázoltam, mint ha szent lenne. Csináltam egy kis aurát is neki. Két moslékosveder van a kezében, eteti a disznókat, amelyek stilizáltan és perselymalacként jelennek meg a vályú előtt. 

 – Akár csupasz felsőtestű, szikár, öreg indiánnak is nézhetnénk.

 – Régebb tornász volt, eléggé megőrizte jó testi adottságait. Ugyanakkor meg van öregedve, ráncosodó alak. Úgy éreztem, meg kell örökítenem ilyen formában. 

 – Mennyire sugallta ezeket a témákat a gernyeszegi művésztelep? 

 – Nem mondhatom, hogy a táborozás sugallatára születtek ezek a képek. Ugyanúgy otthon is megfesthettem volna talán, de vágytam a művésztelepre, mert tudtam, hogy jó itt, ebben a környezetben, ilyen közösségben nyugodtan tudok dolgozni.

Ecset, véső, komputer és okostelefon...

…és még sok-sok egyéb eszköz, amivel manapság egy művész dolgozik. De mindenekelőtt fantázia, ez az, ami végül is eldönti, megragadja-e a nézőt az alkotó kínálta munka. A nagyváradi Kovács Kinga olyan installációt gondolt ki, amely a képzeletet is megmozgatja, el is gondolkodtat, látványos is, és igencsak időszerű üzenetet sűrít magába. Egy emberléptékű, de mégis hatalmas, a földgolyót leképező, súlyos, tömött gömb, amelynek teljes felületét búzaszemek borítják. Egy kivágott fatörzs az alapja. A búzaglóbusz oldalt felhasadt, folyik ki belőle a termőföld, pusztulóban a természet. Sokan megállnak előtte, érteni vélik, áttételes, de sajgó a figyelmeztetés: veszélyben a föld, az emberiség, az élet! És nem csak a jövőben, máris nagy késésben vagyunk. Ha ettől továbbra is eltekintünk, a vég elkerülhetetlen.

Hasonló jelképes vészjelzés a szintén Nagyváradról érkezett Izsák Elődé is, a Csendes ellenállhatatlanság. Ő egy videót készített, okostelefonjának képernyőjén pereg a kép. Egy jégüllőt formált, amelyet kirakott a természetbe a napra. A kalapácsütéseket hangjelzés érzékelteti, a hangok ritmusa egyre gyorsul, és mind riasztóbbá válik, amint a hőség, a tűző napsugarak hatására az üllő olvad, növelve a körülötte keletkezett árnyékot. Nyilvánvaló a bolygónk általános felmelegedésére, a környezetszennyezésre utaló analógia. A grafikus különben szinte állandóan magánál tartotta a laptopját is a művésztelepen, ma már az ilyen több évszázados, ódon épületekben is nélkülözhetetlen a számítógép. Izsák másik műve, a Smart Drawing is erről tanúskodik. Íme a képhez társított magyarázat: „Az absztrakt ceruzarajz 9 éjszaka idővonalát jeleníti meg, melynek partitúrája, avagy kompozíciója egy tudatalatti tevékenység, az alvás fázisainak minősége és mennyisége szerint alakul. A fekete, szürke és fehér geometrikus alakzatok a mélyalvás és a könnyű alvás, illetve az ébrenlét váltakozásai szerint variálódnak.”

A marosvásárhelyi Szabó Anna-Mária már első naptól otthonosan mozoghatott a kastélyban, nem először hívták ide dolgozni. De más alkotótáborokban is szívesen látott vendég, mindig külön színt, különleges világot visz a tábori palettára. Két bemutatott tája ezúttal is beúszik a szürrealitás szférájába, finom színekkel, homogén felületekkel mutatva fel képzelet gerjesztette látomást, újdonság viszont az a leegyszerűsített, teljesen letisztult festmény, amely grafikai jelképként is az élet, az első szívdobbanás diadalát hirdeti.

A kecskeméti Nagy Otília, aki tolmácsként is készségesen segít a riporternek, amikor a lengyel Rafal Erettel próbál társalogni, a kastély nagytermében már így vall önmagáról: „Én elsősorban tájakat festek, nyilván a természet festői átiratairól van szó. A látvány adta valóságból merítkeznek a képeim. Többfelé jártam már, más-más természeti jelenségek ragadtak meg, mindenekelőtt az erdő. Itt viszont az épített környezet ösztönöz munkára, eltölt ennek a gyönyörűsége. Szeretek ezekben a terekben időzni, amilyen például ez a díszterem. Időnként elhúzódom ide, különös hangulatot teremtenek a fények és az árnyak. Persze a szobrok is megragadják a fantáziát. A kastély erősen ihlető környezet. Ahány művész van a telepen, annyifélék vagyunk. Egyesek kész ötletekkel érkeztek, és azokat valósítják meg ezen a különleges helyszínen, és vannak, akik az itt látható valóság valamely fragmentumát ragadják ki. Egymás munkafázisainak láttán mindenképpen gazdagodunk. Úgy érzem, nagyon jó közösség formálódik itt.”

 „Hiszek abban, hogy a művésztelep hosszú életű lesz” – Pokorny Attila szobrászművész, a tábor művészeti vezetője

 – Szobrászként hozzászoktál a komoly fizikai munkához, szervezőként, művésztelepi „mindenesként” is mindegyre belekóstolsz. Pár perce vittétek fel a kastély távoli sarkába Kovács Kinga súlyos installációját és a talapzatot. Most meg újra itt vagy az épület külső fala mellett, ahol saját köveiddel, munkáiddal foglalkozhatsz.

 – Ez egy cseppsorozat, vízcseppek hullámzása a bazaltban. Mindig innen, a folyóból, a természetből szedem össze az anyagaimat. Nagyon jó, kemény anyag ez is. Megeszi a szerszámokat, de szép kő, tetszetősen formálható a felület, nyilván attól függően, hogy hogyan szeretjük az anyagot, mennyire ismerjük, értjük a sajátosságait. Nem erő, nem erőszak kell ezekhez a kemény kövekhez, hozzáértéssel kell formálnunk, ha így állunk hozzájuk, hagyják alakítani magukat.

 – Nemrég a gyergyószárhegyi művésztelepen vendégeskedtél, ott is keményen dolgoztál, itt viszont nem csak alkotói tennivalóid vannak.

 – Vannak bizony mások is. Sok mindent be kell szereznem a kollégáknak, az a legfontosabb, hogy mindenki a legjobb körülmények között tudja megvalósítani, amit elképzelt. Az én munkám marad mindig legutoljára. De valahogy ezt is megoldom. Hol a természettel dolgozom, hol az anyaggal. Ezeket a kőmunkákat majd bent állítom ki az emeleti termek valamelyikében. Négy hasonló munkát csináltam már pár évvel ezelőtt is ugyancsak bazaltból, de ez másképp néz ki. A követ a vízzel hozom koprodukcióba. A szépen csiszolt felületekbe vizet töltök, az aztán érdekesen elpárolog.

 – Hatodszor fogadja vendégeit a Kastélypark Művésztelep. Induláskor merted remélni, hogy hosszú sorozattá áll össze a kezdeményezés, és lesz harmadik, hatodik, akár tizedik táborozás is?

 – Hogy tizedik lesz-e, azt nem tudom, hiszen év elején még sose biztos, hogy sikerül összehoznunk, de hiszek benne. És valahogy generálom, hogy legyen. Szerencsére a barátaim és azok, akik fontosnak tartják ezt az ügyet, első perctől támogattak, és eddig még nem hagytak cserben. Persze a legnagyobb támogatónk Teleki Kálmán, aki ezt az alkotásra serkentő nagyszerű helyet biztosítja nekünk.

 – Te már hosszabb ideje nem élsz itt, Szentendrén végzed a teendőidet, de szívügyed a művésztelep, akárha továbbra is itthon lennél.

 – Igen, egy egyházi iskolában tanítok meg szobrászszakkört is vezetek, nagyon szeretem a gyerekeket, kedvesek, aranyosak, feltölt a velük való foglalkozás. Ha benn vagyok velük az osztályban, kikapcsol körülöttem a nagyvilág, csak ők léteznek olyankor. Nagyon sokat lehet tenni és sokfelé, ha az embernek van rá ereje. Én úgy érzem, hogy most, negyvenkét évesen vagyok az erőm teljében, és egyszerre sok mindennel kell foglalkoznom. Télen egy új szobrot kellett csinálnom, segítettem egy argentin szobrásznőnek, a tanítás is fontos, aztán meg erre a táborra is koncentrálok. Minden nyárra más embereket hívok meg, ritkán persze vannak visszatérő táborozók is.

 – Hogy érzed, kialakult-e valami olyan sajátosság, ami kimondottan erre a művésztelepre jellemző? 

 – Mindig más csapat jön, mindig különböznek egymástól az alkotó együttlétek. Most például nagyobb súlyú a festészet, mint a plasztika. Korábban volt úgy, hogy a szobrászok voltak többen. Ami közös mind a hat összejövetelen, az az, hogy olyan közösséget tudtunk idehívni a feleségemmel együtt, aki ugyancsak felvállalta a táborszervezést, hogy pezsgő szellemi kör és alkotásra ösztönző, baráti hangulat alakult ki minden alkalommal. Az itt kötött ismeretségek, barátságok megmaradnak nemcsak velünk, egymással is tartják a kapcsolatot a kollégák a továbbiakban is. Kialakulnak baráti szálak, amelyek a határokon túl is összekapcsolják az embereket. Nem vagyunk sokan, kilenc, tíz ember szokott itt lenni, de mind ismertebbé, visszhangosabbá válik a táborunk, egyre gyakrabban kerül szóba a hely szelleme, szépsége. Minden évben meghívok egy művészettörténészt is, Keserü Katalin már másodszor van itt, ő még inkább összefogja a csapatot, és szakmailag is igényes elemzéssel tájolja be mindazt, ami itt történik.