Vendégszöveg

• 2023-10-30 15:00:00

• Kuszálik Péter

– avagy Egy pártfeladat következményei –

1990 után könyvkiadói szerkesztővé nevelt a sors (az ’ipari korszakom’ után végre könyvekkel foglalkozhattam), és sok kötetnek én adtam meg a végső alakját. Nyolcvan kéziratnál többet gondoztam, a pontos listát majd valaki más fogja megírni, de ha nem kerül rá sor, azt sem fogja megszenvedni az erdélyi magyar irodalomtörténet. A kéziratok között életutak és visszaemlékezések is szerepeltek – a kedves olvasónak is van néhány efféle kötet a polcán, mert 1990 után divatja lett az emlékirodalomnak; emögött az a mondás állt, miszerint „mindenki tudna legalább egy könyvet írni – a saját életéről”. 

A polcomon három olyan kötet pihen (de ennél jóval több van), amelyekkel több hetet vagy hónapot foglalkoztam, s amelyek eléggé ’hozzám nőttek’, mert jó barátságba keveredtem a könyvek szerzőivel. Ezek a következők: Sigmond Eliz (kötetének címe: Szépapáktól unokákig); Ferencz Gyula (Bőrgyári történetek) és Kisadorjáni Szilágyi Domokos (Bűntelenül büntetve). Ez utóbbi még közöttünk van, 97 évesen is frissen mozog. Egyike azoknak, akiket a Securitate a ’szezon végén’ gyűjtött be (1963 áprilisában tartóztatták le, 1964 nyarán szabadult amnesztiával), s a börtönben eltöltött hónapok mind a mai napig keserű emlékként élnek benne. 

Nem az említett kötetekből idéznék, hanem egy negyedikből, Horváth Ágoston Az élet vasmarkában című, 1996-ban megjelent könyvéből (ezt nem én szerkesztettem, s csak mostanában került a kezembe). A hajdani latintanár – aki két év börtön után 1967 nyarán szabadult – néhány elítélt társa rövid történetét is megírta, ezek közül egyet emelnék ki. Következzék D. P. tanulságos története (aki a kötetben csak a monogramjával szerepel). 

D. P. 1905-ben született Háromszéken, Budapesten végezte a Műegyetemet, gépészmérnöki oklevelet szerzett. A brassói (1950–1960 között Sztálinváros) Steagul Roşu teherautógyárban helyezkedett el, ahol végigjárta a ranglétrát, és vezérigazgató lett. (Nota bene: a gyárban szovjet tervezésű – benzinüzemű – teherautókat gyártottak, gyermekként évekig csak ezeket láttuk úton-útfélen.)

„Jó kis gárdát hoztunk ott össze, német-szász hagyományok, szorgalmas, becsületes munkásgárda, hozzáértő mérnökök. Az évek folyamán országos élüzem lettünk.” A termékek java az itthoni szükségleteket elégítette ki, de külföldre is jutott az autókból. 1966-ban kezdődött a baj: Bukarestbe citálták, a Központi Bizottsághoz. A főtitkár fogadta, és azzal kezdte, hogy a fővárosi autóbuszüzemet kellene megmenteni, mert ott „rossz a minőség, rossz a szervezés, minden rossz. Egy olyan ember kell oda, aki rendet tud teremteni”. 

D. P. szabadkozott, hogy hatvanéves fejjel ezt nehéz lesz megoldania, de a pártfeladat alól nem lehetett kitérni. Kért három hónap tájékozódási időt, és leköltözött a fővárosba. Nyolcezer munkása volt az üzemnek akkoriban, s az első napon találkozott egy hajdani kollégájával – „szász ember, alapos, megbízom benne” –, aki azt tanácsolta neki: nézze át a mérnöki kar és a szekciófőnökök káderlapját. Azonnal feltűnt neki, hogy kevés részlegen van mérnök vezető. „Ezt a lehetetlen állapotot Brassóban egy-két év alatt megszüntettük, és szakemberek kezébe tettük át a felelősséget. A káderfőnök egy jóindulatú munkás volt, aki felemelte a kezét, és őszintén megmondta, hogy a legfelsőbb utasításra kerültek vezető állásba az illető személyek.” 

D. P. minden részlegvezetővel szóba állt, és rájött, hogy kevesen értik a munka szakmai oldalát; a pénzügyi osztály vezetőjének hiányos fogalmai voltak a könyvelésről. Két hét után már látta, hogy amíg nincs teljhatalmú felhatalmazása a káderkérdésben és a pénzügyekben, addig nem csinálhat semmit. Szólt a miniszternek, aki nem vállalta a felhatalmazás megadását. Két hét múlva bejutottak a főtitkárhoz, aki megadta a felhatalmazást – D. P. kérésére –: írásban. 

Megkezdődött a sepregetés. Az addigi részlegvezetők helyett tanult emberek stb. A káderes beteget jelentett, és idegszanatóriumba vonult. A helyettese hozta az áthelyezési határozatokat a vezérigazgatóhoz, de a káderes aláírása nélkül. A helyettes nem merte aláírni az okmányokat, „mert ez és ez ennek meg annak a titkárnak, miniszternek vagy tábornoknak a rokona”. D. P. megállapítása: „azonnal láttam, hogy egy maffiával állok szemben”. Az alsóbb szintekre átpakolt korábbi főnökök mindent megtettek, hogy visszakerüljenek a korábbi székükbe: hirtelen anyaghiány lépett fel, szerszámgépek hibásodtak meg stb. „A termelés napról napra csökkent, a gyárból kikerült kocsik selejtesek voltak.”

Kiértékelő a miniszternél. D. P. ragaszkodik a szakmai követelményekhez, nem érdeklik a háttérben bogozódó személyi szálak. A miniszter kijelenti: „rosszul teszi, ez sokba kerülhet önnek is, nekem is, mert én hoztam önt ide”. 

A párt kézbe veszi a problémát: aktívagyűlés, kivizsgálás, vádaskodás. Majd az állambiztonságiak is ringbe szállnak, házkutatás (melynek során eltűnik a Főtitkár elvtárs által aláírt teljhatalmú felhatalmazás), megszületnek a vádak. „Szabotázs, hivatali hatalommal való visszaélés, sovinizmus, külföldi kapcsolatok, diktatórikus, népellenes magatartás…” Állandó megfigyelés, követik stb. Egy benzinkútnál tartóztatják le. „Hónapokat töltök a Malmaisonban [Bukarest híres börtöne] egyedül, egy pincezárkában. Tárgyalás, védekezésre nincs lehetőség. Öt év! A vád: szabotázs, sokmilliós kár. Alapjában véve elégedett lehetek, huszonöt évet is kaphattam volna, mint Marinescu. Igaz, hogy én nem sikkasztottam, mint ő. Vagyontalan ember vagyok. Hatvanéves koromra még egy házat se tudtam összehozni…” (179-182. p.) 

A zárszó: „Ha egyszer még írni fogsz, megírhatod egy naiv ember történetét, aki nem volt tisztában a lenini, de főképp a Ceauşescu-féle felépítményekkel”.