Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Meseszép tájak, sokatmondó arcok, szinte illatukkal is üzenő, gondos szeretettel „teremtett” virágok – egytől egyig a Magyarón élő Bakos Erzsébet rajzolt, festett világának szereplői. A nyilvánosságtól távolmaradt 73 éves alkotó és 74 éves párja, a szívélyes, jókedvű Albert közös otthonukban fogadtak, és meséltek életről, munkáról és a kiapadhatatlan örömforrásról, amit mindkettőjük számára a család jelent.
Erzsébet marosvásárhelyi születésű, a középiskolát Szászrégenben végezte, ahova szülei válását követően a nevelőapja révén került az édesanyjával.
– A 2-es Számú Elméleti Líceumba jártam. Mivel kiskoromtól szerettem rajzolni, érettségi után kétszer is felvételiztem a kolozsvári egyetem grafika szakára, de nem vettek fel. Első alkalommal hat helyet hirdettek meg, és 45-en szálltunk versenybe, én elsőként éppen a „vonal alatt” estem ki. Ebben a lánykori nevemnek is szerepe lehetett, a szüleim után ugyanis Orosznak hívtak. Másodszor már 245-en felvételiztünk, akkor már mindegy volt, hogy mi a családnevem – villant át a sorsukkal megbékéltek mosolya az idős asszony arcán. – Édesanyám varrónő volt, mindig kértem, hogy tanítson meg engem is a mesterségére. „Azt már nem”, válaszolta ilyenkor, „mert akkor a gép rabja leszel”. És mit ad a Jóisten? Mégis varrónő lettem, Vásárhelyen a készruhagyárban dolgoztam.
A következő percekben a házaspár megismerkedésére terelődik a szó.
– „Nagyon sokat”, kereken egy órát udvaroltam, mielőtt megkértem a kezét – árulja el huncut mosollyal a holtmarosi származású férj, aki legelőször egy fényképen látta meg későbbi párját. Erzsébet Régenből Vásárhelyre ingázó édesanyja mutatta meg neki a fotót, és meg is hívta az ifjú gavallért régeni otthonukba. A fiatalok sétálni mentek a főtérre, ott történt a lánykérés. Erzsébet azelőtt vesztette el a vőlegényét, aki egy foghúzáskor kapott vérmérgezésbe halt bele. A szívében hordott veszteség miatt mindegy volt neki, hogy pártában marad-e vagy sem, az édesanyjára bízta a döntést. 1977-ben köttetett meg a frigy, házasságukból egy fiú és egy lány született, akik egy-egy fiúunokával ajándékozták meg Erzsébetéket. Egymás után kerülnek elő a nagyszülők büszkeségeiről készült fotók, közben vissza-visszalépünk párat az időben, hogy Erzsébet korábbi munkahelyéről – a szászrégeni gyár sportrészlegén betöltött állásról –, majd a férjével közösen végzett segesvári továbbképzőről és a marosvásárhelyi selyemszövödéről is szó essen. Marosvásárhelyi otthonukból 1997-ben Albert szívproblémái miatt költözött a házaspár Magyaróra.
– Hosszú idő után itt kezdtem újra rajzolni, festeni, de aztán ez abbamaradt, mert egy helyi bőrfeldolgozó műhelyben vállaltunk munkát a férjemmel együtt, cipőfelsőrészeket készítettünk – fűzi tovább a történetszálat az idős asszony. – Addig dolgoztam ott, amíg a magas vérnyomásom és a cukorbetegségem miatt betegnyugdíjaztak. 2019-ben jött az első agyvérzés, 2020-ban a második. Ezután tértem ismét vissza a rajzlaphoz és a ceruzához, ecsethez, hogy valamivel lefoglaljam magam. Hálát adok a Jóistennek, hogy egyáltalán fel tudok még állni, meg tudok főzni egy kicsi ebédet. Ha van időm, napi két-három órát rajzolok, festek. Ez az, ami igazán megnyugtat.
Két jókora rajztömböt nyújt oda párjának szolgálatkészen a férj. A bennük sorakozó alkotásoknak mind megvan a maguk története.
– Ezt a tájképet az úttal a fiamnak festettem, amikor új lakásba költözött. Ez a téli kép a lányomnak készült. Ez meg itt a fiam kicsi korában, a másik a szomszéd fiú, és itt van édesanyám. Ez pedig a kedvenc színészem, Alain Delon – kalauzol Erzsébet lapról lapra. Ritmusosan remegő kézzel tartja elénk lelke papírra örökített szépségeit, közben időnként alig hallhatóan felszisszen a fájdalomtól. De a tekintete csupa ragyogás.