A vendég
2015-04-28 13:28:49
- Nagy Székely Ildikó
Az ünneplőbe öltözött zömök férfi gyakran vonult végig a főtéren. A haja színéhez illő szürke kosztümkabátot, fehér inget, sötétkék nyakkendőt viselt, arcvonásai rozsdavörös körökbe rendeződtek.
Az ünneplőbe öltözött zömök férfi gyakran vonult végig a főtéren. A haja színéhez illő szürke kosztümkabátot, fehér inget, sötétkék nyakkendőt viselt, arcvonásai rozsdavörös körökbe rendeződtek. Úgy mosolygott mindig a járókelőkre, mint akinek éppen akkor került birtokába a rég áhított főnyeremény. Egy délután a vonatállomáson láttam. Mozdulatlanul ült a tökmaghéjas székek egyikén, és nem vette le szemét az alvó sínekről. Pár perces tétovázás után megszólítottam.
– Az unokámat várom – mondta, miközben felnézett, és arcán újra szétáradt a jól ismert derű.
– Most kell érkeznie?
– Nem tudom. Mindennap eljövök ide. Kifújom magam, nézelődöm… Egyszer biztosan megjön… Elhozzák nekem…
– Honnan várja?
– Egy hegyvidéki faluban lakik valahol a Maros mentén, most nem ugrik be a település neve. Annyit tudok, hogy román vidék, őt mégsem szippantották be az idegen szavak, szépen, tisztán beszél magyarul. Úgy két évvel ezelőtt találkoztam vele először, addig nem is tudtam a létezéséről. Gergőnek hívják.
– Hogy érti, hogy nem tudott róla?
– Hosszú mese. Elmondjam? Nem untatom?
Úgy nézett rám, mint aki biztatásra vár, aztán előredőlt, összekulcsolta ujjait, és vastag, kissé rekedtes hangján hozta elém a nemrég múlt időt.
– Ősz volt, október, november, nem emlékszem már pontosan... Éppen vacsorázni készültem, amikor váratlan vendégek kopogtattak be hozzám. Egy velem körülbelül egykorú úriember és egy négy-öt év körüli fiúcska. A fiamat keresték, aki akkor éppen üzleti ügyben külföldön tartózkodott. Megkérdeztem, mi dolguk vele. A férfi a gyerekre mutatott, és csak ennyit mondott: ez itt a maga unokája. Hirtelen forogni kezdett velem az előszoba, de nem az ijedtségtől, hanem a rám szakadó hatalmas örömtől. Mindig is vágytam egy unokára, pláne egy fiúra, a fiam azonban nem akart családot alapítani, mindig csak a munkának, a karriernek élt. Igaz, én is arra szoktattam, hogy álljon meg a lábán, ne szoruljon senki segítségére. Egyedül neveltem, mert az édesanyja hatéves korában meghalt. Asztalosként az egész napot a műhelyben töltöttem. Amíg kicsi volt, a szomszédok vigyáztak rá, de tőlük sok szeretetet nem kapott. Az udvar gyermeke volt mindig. Talán ezért keményedett meg úgy a szíve. Elég az hozzá, hogy ismerve a hozzáállását a nősüléshez, gyermeknemzéshez, rég letettem már a nagyapasággal kapcsolatos álmaimról. És akkor egyszer csak ott állt előttem az unokám, lesütött szemmel, szégyenlősen, de valahogy mégis úgy, mint aki tudja, hogy hazaérkezett. Gyorsan kerestem neki egy tábla csokoládét a fiókban, aztán leültünk beszélgetni. Nagyon okos gyerek, ez már az első percben kiderült. Kérdeztem, hogy jár-e óvodába. Intette, hogy nem, majd elmondta, hogy azért sok mindent tud már, megfőzi a krumplit, ellátja a majorságot, kihajtja a tehenet a legelőre. Aztán azt is elújságolta, hogy vonattal jöttek Vásárhelyre, és nagyon érdekes volt, mert még sohasem utazott olyan nagy fekete járművön.
– Az édesanyjával él a fiúcska?
– Nem, az anyja évek óta Spanyolországban van, valami szórakozóhelyen dolgozik. Az ő szülei szégyellték az unokát a szomszédok, ismerősök előtt, így nem is vállalták a nevelését. Egy távolabbi rokonhoz került. Kérdeztem, szereti-e ott, ő meg rábólintott, hogy persze. De azért elkottyintotta, hogy szívesen élne városon, főleg ha majd iskolás lesz.
– Gondolom, értesítette a fiát a látogatásról.
– Amint megtudtam az örömhírt, azonnal felhívtam, bár meghagyta, hogy ne zavarjam a külföldi kiszállásai alatt. Sokadik próbálkozásomra mégis felvette a telefont, de hallatszott a hangján, hogy ideges. Amikor megtudta, hogy miért keresem, kiabálni kezdett. Részeg vagy, apám?, ordítozta, aztán megszakadt a kapcsolat. Amikor visszahívtam, már csak a robot szólt bele a készülékbe. A fiúcska végighallgatta a jelenetet, és bár meg sem mukkant, a szemén látszott, hogy érti, miről van szó. Amikor szedelőzködni kezdtek, azt mondtam a gyereknek, hogy szeretném, ha nálam lakna, a másik nagyapát pedig arra kértem, hogy beszéljen Gergő nevelőivel, és minél hamarabb hozza őt vissza nekem. Majd meglátjuk – válaszolta a férfi, és kezet nyújtott. A gyerek kicsi, izzadt markába csúsztattam egy százast, aztán kikísértem a vendégeket.
– Találkozott azóta velük?
– Egyszer sem. A fiammal nem lehet erről beszélni. Elismerte, hogy volt egy barátnője, akivel kurtán-furcsán ért véget a kapcsolata egy veszekedés után, de ennél többet nem tudtam kiszedni belőle. A gyerekről hallani sem akar, pedig biztos vagyok benne, hogy valóban az én unokám. Egészen olyan, mint a fiam kiskorában, az a gödröcske az arcán, amikor mosolyog és a kicsi, tömzsi ujjai… Tudom, hogy egyszer visszahozzák… Idén kellett volna megkezdenie az iskolát, ki tudja, beíratták-e. De az sem világ vége, ha jövőre tolódik a dolog, én majd gondoskodom mindenről. Csak itt lenne már…
Szürkülödni kezdett. Érdes női hang jelentette be a közeledő vonatot. Beszélgetőtársam simított egyet nyakkendőjén, aztán lassan felállt, és kicsit meghajtva magát, elköszönt. A pályaudvarra berobogó szerelvénynek hátat fordítva, imbolygó léptekkel távolodott.
