Végtelen képzelet,

Knyihár Amarilla igen emlékezetes, a tudatalatti mélyeibe ivódó, lélekhez érő tárlatát kedd délután teljes telt házas közönség jelenlétében mutatták be a Kultúrpalota földszinti galériáiban.

Knyihár Amarilla igen emlékezetes, a tudatalatti mélyeibe ivódó, lélekhez érő tárlatát kedd délután teljes telt házas közönség jelenlétében mutatták be a Kultúrpalota földszinti galériáiban. A színpompás, mégis sejtelmes, transzparens, mégis titokzatos, dimenziókat átölelő, hatalmas méretű festményeket dr. Szepes Hédi budapesti művészettörténész ajánlotta a látogatók figyelmébe. Az alkotásokhoz hasonlatos igényességgel megírt méltatóbeszédét az alábbiakban olvashatják. (knb)

Tisztelt Megjelentek, Hölgyeim és Uraim!

Nagy örömmel teszek eleget Knyihár Amarilla festőművész felkérésének a tárlat megnyitására. Úgy tudom, hogy Marosvásárhelyen ez az első nagyszabású önálló bemutatkozása. A válogatás a művésznő festői munkásságának legfontosabb hangsúlyait, fő vonulatait és a közöttük lévő összefüggéseket dokumentálja.

Knyihár Amarilla eddigi pályaképe azt mutatja, hogy következetesen halad, újabb és újabb figyelemre méltó eredményeket, műveket felmutatva a maga alkotói világából, mely a több ezer éves festészet tradícióinak ismeretében is sajátosan egyéni felfogású, gondolatiságot sugárzó munkák megalkotására készteti.

Mélyen érző szívvel, de logikusan gondolkodó értelemmel él a világban. Mindenütt
„otthonra” lel, akár a békéscsabai, akár a budapesti, pécsi, most pedig a marosvásárhelyi közegben. Tanult, és nagy lelkesedéssel tanított, szervezett, közösségeket fogott egybe. Otthont teremtő asszonyi és anyai világban teljesedett ki művészete – fenntartva és növelve fogékonyságát, a szublimálás képességét, belső erőinek sűrítését.

1999 óta rendszeresen kiállít. Valamennyi művében áttöri a dimenziók határait, hogy minél teljesebben jeleníthesse meg az anyagi és szellemi világ egységét. A vízszintesek és függőlegesek egymásba fonódásával, a mozdulatlanság és a mozgás érzékeltetésével egy dinamikus összhangzat keletkezik, amely egy harmonikus kiegyenlítődés felé tart.

Sorozatokban gondolkodik – a képek egymáshoz kapcsolódva nyernek új vizuális formát.
A zenében improvizációnak mondjuk azt, amit csinál. Elkezd festeni, majd egyre több szólam lép be, mígnem kibontakozik egy új jelenség. Az elvont struktúrákból alakzatok bontakoznak ki. A fátyol mögött megjelenik egyfajta belső vízió. Festményei kétarcúak – valamit megtudunk a felszínről, de mi is van mögötte? Egy gondolat és a gondolatból kiinduló sejtelmesség, érzékiség, titok. Színstruktúrával, az érzékeny, fénylő színek rendszerével különös, vibráló hatást tud kelteni. Szinte várjuk, hogy valami történni fog a felületen. Képeinek nincs
„cselekménye”. Érzelmek és érzetek absztrakt dramaturgiája vezérli a képei történéseket: színeket, foltokat, ritmust, faktúrát.

2002–2006 között készült képeit a finoman összehangolt elemek kohéziójára építette. A színmezők telítettségét, strukturáltságának erejét és a felület kezelésének érzékiségét használta ki. Már ezekben a művekben is ott van a sejtetés, elrejtés, a titok, a misztérium.

Knyihár Amarilla kiállításának címe: Transzparencia. Mit is jelent ez a fogalom? Transzparens = átlátszó. Egy objektum, ha valójában ott van, de nem látszik, nem vesszük észre.

Jelentős nemzetközi művészek, köztük Moholy-Nagy László életművén végigvonult az átlátszóság, az áttetszőség, vagyis a transzparencia megjelenítésének problémája. Festészetében és fotogramjaiban a fény-árnyék-transzparencia megjelenítése foglalkoztatta. De a fogalom a személyiség titkolását is jelenti.

2006 után készültek figurális kompozíciói – portrék, portrékivágások és a tükröződő aktok. Tudjuk, hogy az akt a festészet örök médiuma. Egy mozdulat feszültsége dinamikus feszítőerőt sugároz a kompozíció erővonalaival együtt. A mozgásban megragadható pillanat, a felszín mögött rejtőző lényeg megfogalmazása izgatja Knyihár Amarillát. S ő képes arra, hogy érzékelhetővé tegye a tünékenység és maradandóság, a könnyedség és komolyság, az egyediség és az általánosság átmeneteit. Úgy érzem, Amarilla beleütközik a festészet örök dilemmáját képező időproblémába is. Nevezetesen abba, hogy a történeti metafora kiindulópontjául szolgáló valódi tükör időbeli folyamatokat, a festett tükör viszont csak pillanatnyi időállomásokat tud foglyul ejteni. Az időbeliség és a tőle elválaszthatatlan mozgás és mozdulatlanság képi megjelenítését úgy oldja meg, hogy figyelmünket a formai megoldásokról a belső tartalom felé irányítja.

Függönyképein a minták közül felcsillan a fény – felfelé és lefelé –, alig észrevehető átmenettel alakul át a formarend. Úgy érzem, ösztönösen törekszik arra, hogy az anyaggal, a motívummal, a formával, a színnel való birkózás során létrejöjjön a végesnek a végtelennel való összekapcsolódása. Nem illusztrál, leképez, leír, hanem megjeleníti, érzékletessé teszi a „ki nem mondhatót”.

„Munkáim alakításában fontos szempont volt a kép terének érzékeltetése, fokozása és ezzel együtt a néző terének megnövelése, kibővítése a festészet illúzióteremtő eszközei által azért, hogy a képek előtt állók megfeledkezzenek nézői mivoltukról, és a művek résztvevőivé váljanak, gondolatban ezen terekben »sétáljanak«, létrejöjjön a mű tere és a néző tere közötti interreláció, hogy a mű a néző »élet-terének« meghosszabbításává váljon, olyan legyen, mint a végtelen képzelet.

Ez az úgynevezett gondolati tér megalkotása a művészettörténet, ezen belül a festészet folyamatosan visszatérő problémája, mely mindig a valóság, a tárgyiasság korlátjaiba ütközik. Amíg a médiumok keretei léteznek, addig a kérdések is fennállnak: mit látunk, az üzenetet, a gondolat megnyilatkozását, vagy annak módját, hordozóját, stílusát, vagy a kettőt egyszerre?” (Knyihár Amarilla)

„A kép színek és formák kölcsönhatásából táplált energiahordozó. Bármilyen oldalról is nézzük, szavakkal le nem írható voltával, meleg szeretetsugárzásával hat. Se ziláltság, se feszes rend, hanem fesztelen élet. Élet! Vagyis nagy ölelés” – fogalmazta meg 2005-ben az akkor már 101 éves Lossonczy Tamás festőművész. Én úgy gondolom, ezzel Amarilla is egyetért. Sok vonatkozásban tudnánk párhuzamot vonni az idős mester és a fiatal festőművésznő között.

A festészet abszolút tárgya az átszellemült szépség – állítja Kierkegaard. Nézzék csak meg jól Önök is Knyihár Amarilla képeit, és biztosan érzik, hogy valamilyen örök időtlenséget árasztanak, amelyben a függöny mögött megmoccan a múlt és helyet kér a jelen.

Személyes és szent meggyőződésem, hogy a kortárs képzőművészeknek – legyen az magyar, német, francia – ebben az összekuszálódott térben és időben, az intrikák szorításában, a pusztuló szellemi és metafizikai értékek kiüresedésében fel kell mutatni egy tenyérnyi színes világot, önmaguk betűbe, képbe, rajzba dermedt néma üzenetét. Hiszen itt voltunk, s még itt vagyunk, és megpróbáljuk tovább vinni művészi álmainkat. Őszinte hittel és alázattal.