A védelmező
2013-01-22 15:51:48
- Nagy Székely Ildikó
Szilvia nénit mindenki ismeri az utcában, ahol reggel 9-től délután 5-ig álldogál. Ő az a biztos pont, amelynek közelében meg lehet pihenni, ha késik a busz vagy egyszerűen csak beszélgetni támad kedve az arra járónak.
Szilvia nénit mindenki ismeri az utcában, ahol reggel 9-től délután 5-ig álldogál. Ő az a biztos pont, amelynek közelében meg lehet pihenni, ha késik a busz vagy egyszerűen csak beszélgetni támad kedve az arra járónak. Rövid hajára, szürke kabátjára szelíden simul az idő, olyan méltóságteljesen viseli, mintha kizárólag őrá szabták volna az elmúlt évtizedeket.
– Mit tetszik kérni? – néz fel mindegyre, és nem haragszik, ha nem vásárol az érdeklődő, csupán egy apróhirdetést, pár soros információt szeretne megtalálni az asztalon szunnyadó újságok valamelyikében.
– Csak nézelődöm – mondom, mikor rám emeli apró, kék szemét, aztán odébb állok. Pár perc múlva visszatérek, tétovázom, merjem-e megszólítani, végül mégis bátorságra kapok. Amikor szándékom előadom, elmosolyodik. Készségesen, a zavar legkisebb jele nélkül teregeti elém történetét. Egyre biztosabban érzem, nem véletlen, hogy nem tudtam csak úgy elhaladni ez előtt az újságosstand előtt.
– Két éve árulok itt, muszáj, fel kell nevelnem a kisunokám. Zolika hatodikos, másfél éves korától velem van. Az édesanyjáról nem tudunk semmit, elment a nagyvilágba. Az apuka, a fiam, újra családot alapított, de rendszeresen látogat minket, törődik a fiával, tanul is vele, ha kell. Csak hát neki is megvan a maga élete, és ez így jó, így természetes. Mi Zolikával nagyon jól megvagyunk, igazán jó gyerek, segít nekem mindenben, most is itt volt az előbb, hazavitte a tejet, hogy ne kelljen cipekednem.
Szilvia néni a bőrgyárban dolgozott, de sokat betegeskedett, hamar betegnyugdíjazták. 600 lej a havi nyugdíja, abból nem telik mindenre, közköltségre, ételre, Zolika iskolai kiadásaira.
– Amíg élt a férjem, könnyebb volt minden. Ő is bőrgyári munkás volt, jól keresett, a nyugdíja is jó volt. Három éve vesztettem el őt, akkor határoztam el, hogy munkát keresek. Fél kilenckor hozom ki az újságokat és 5 óráig árulok, szombaton és vasárnap csak háromig, ha túl sok a mínusz fok, kettőig, fél háromig. Mikor reggel csípős a hideg, behúzódom a közeli boltba, ott írom össze az újságokat.
– A nagy havazások idején is ki tetszett jönni? – szólok közbe.
– Hát persze. Letakartam az árut nejlonnal, és vártam, hogy csillapodjon a hóhullás. Nem szoktam fázni, mindig jól felöltözöm. Meg aztán az én érdekem is, hogy minél többet áruljak, százalékra kapom a fizetést. Jövögetnek is a vevők, az apróhirdetéses újságokat nagyon veszik, meg a napilapokat is.
Fiatal nő áll meg a stand előtt, Szilvia néni már tudja, mit szeretne.
– Fázik, kedvesem, reszket a keze – néz együttérzőn a vásárlóra, aztán újra felém fordul.
– Volt egy kétszobás lakásunk, de a férjem halála után garzonra cseréltem. Az elég nekünk Zolikával. Sok ételre sincs szükségünk, három-négy napra főzök, az unokám meg ügyesen megmelegíti magának. Karácsonykor és szilveszterkor is kettesben voltunk, néztük szépen a tévét, nem volt semmi gond. A fiam elutazott az ünnepekre a családjával, jól is tette, mi is annyit kirándultunk a férjemmel, nem is volt olyan hétvége, hogy ne mentünk volna valahova. Jó házasságunk volt, talán ha lett volna benne valami hiba, nem hiányozna ennyire – mondja, és mintha egy pillanatra elhalványulna a tekintete. Kabátzsebében énekelni kezd a mobiltelefon.
– Mondjad, mamáé – szól bele, arcvonásai újra kisimulnak.
– Hazaért – jelenti, miközben zsebébe csúsztatja a készüléket, aztán arról mesél, milyen nehéz az iskola, néha bizony egy hatos, hetes is becsúszik, de a napokban kilencest hozott haza a legény románból, mondta is neki, látod, Zolika, csak akarni kell.
Nemsokára elbúcsúzunk. Úgy érzem, könnyebbek lettek a lépteim. Mintha ez a törékenynek tűnő, ragyogó szemű idős nő adta volna kölcsön szürke kabátja alá rejtett szárnyait.
