Margit számára a turkálók jelentették az ígéret földjét. Órákat tudott eltölteni a jellegzetes illatú, sokat megélt kabátok, ingek, nadrágok dzsungelében. Sorra szinte valamennyi ruhadarabon végigsimított, némelyiket megforgatta, vállfástul magához próbálta. Mintha beszédbe elegyedtek volna az ujjai a különféle anyagokkal, és az ismerkedés udvarias körei után azt tudakolnák, melyikük szeretne leginkább hazamenni velük. Az ötvenes éveiben járó, kislányos megjelenésű nő sohasem távozott üres kézzel ezekből a boltokból. Virághímzéses vászonszatyrában minden pénteken ott lapult legalább egy régi-új szerzemény, legtöbbször egy könnyű selyeming vagy valamilyen különlegesebb kiegészítő.
– Kizárólag az utolsó munkanapon szoktam szétnézni a kedvenc használtruha-kereskedéseimben, amikor a hét elejétől megmaradt áru egy vagy két lejbe kerül – világosított fel Margit beszélgetésünk elején. – Nem anyagi kényszerből takarékoskodom, egyszerűen így esik jól. Azt hiszem, számomra gyermekkori örökség ez a szemléletmód.
– Mesélj egy kicsit a kislánykorodról – kértem.
– Édesanyámékat sohasem vetette fel a pénz, pedig mindkét szülőm rengeteget dolgozott. Az égiek azonban mindig kárpótolnak a hiányosságokért, ezt én már kiskoromban megtapasztaltam. Anyukámnak csodálatos kézügyessége és hihetetlen képzelőereje volt, így, bár új ruhára sohasem telt, mindent elkészített nekem, amire csak vágytam. Már óvodás koromban kialakítottuk a szerepeket: én lerajzoltam az inget, szoknyát, kötényruhát, bármit, ami az eszembe jutott, ő pedig felkutatta a megfelelő anyagot, és megvarrta nekem, mégpedig pontosan úgy, ahogy szerettem volna. Rajtam sohasem lehetett divatos tucatdarabokat látni, mégis sok jómódú osztálytársam irigyelt. Az iskolai farsangokon hol pillangó voltam, hol katicabogár, a legnagyobb sikert azonban szaloncukorként arattam. Egyszerűen nem tudtam olyan ötlettel előállni, amit édesanyám ne valósított volna meg. Tizenkettedik osztály vége felé azzal mentem haza egy délután, hogy másnap mindenkinek hófehér ingben kell megjelennie, mert fényképezés lesz, a tablóképeket készítik. Két hét volt még anyuéknak fizetésig, így teljesen felkészületlenül érte őket a hír. Kölcsönkérésről szó sem lehetett, ehhez mindketten egész életükben szigorúan ragaszkodnak, így úgy tűnt, kilátástalan a helyzet. Ültek a konyhában édesapámmal, csendben, látszólag semmire sem gondolva. Aztán egyszer csak felpattant a székről édesanyám, beperdült a nagyszobába, és percek alatt felforgatta az ágyneműtartó ládát. Valahonnan a láda aljáról előhalászott egy patyolatfehér lepedőt, hozzá egy párnát, amin apró gyöngyházszínű gombok sorakoztak.
– Na, mondjad, lelkem, milyen inget szeretnél? – fordult hozzám nagy lendülettel. Először szóhoz sem jutottam a meglepetéstől, aztán egyre bátrabban kezdtem sorolni az elképzeléseimet: csipkegallér, háromnegyedes ujj, mert meleg van, az ujjak végén is csipke. Aznap éjjel elkészült az ing a lepedőből, pont úgy, ahogy megrendeltem. Ráadásként felkerültek rá a párna gyöngyházgombjai. Amikor másnap reggel magamhoz szorítottam, nem volt nálam büszkébb és boldogabb tizenkettedikes nagylány az egész világon. Ilyen varázslatokra volt képes édesanyám. Tőle tanultam meg értékelni egy-egy apró gyöngyszemet, gazdátlanul kallódó szalagot, cipzárt. Még nem jött be divatba a térdnél legombolható szabadidőnadrág, de az ő praktikusan álmodó világában már ez is megszületett. Csodájára is jártak a barátnőim az időjárás szerint hosszabbítható, rövidíthető öltözékemnek. Később, miután férjhez mentem, és megszületett a fiam, egymás után horgolta, kötötte a ,,Csillagának” a szebbnél szebb rugdalozókat, kicsi sapkát, sálat, kesztyűt. Így akkor sem csábítottak a drága üzletek, amikor anyagilag már megengedhettem volna magamnak, hogy onnan vásároljak. A használtruha-kereskedések viszont az első perctől megbabonáztak. Úgy emlékszem, Marosvásárhelyen a Bolyai utcában nyílt az első ilyen üzlet.
Rövid idő alatt törzsvásárló lettem. Az onnan szerzett gyöngyös pulóverek a mai napig hordhatók, nem nyúltak ki, és a színük sem fakult meg. De olyan is volt, hogy a turkálós holminak az anyaga tetszett meg, fazonban és méretben nem illett hozzám, mégis megvettem, és otthon édesanyám segítségével teljesen átalakítottam. Kamaszodott már a fiam, és mi még mindig órákat elszórakoztunk anyukámmal a kicsi tömbházlakás konyhájában felsorakoztatott ,,varázsrongyainkkal.” Ő így emlegette az átalakításra váró ruhadarabokat, és mintha valóban lett volna valami különleges erő a kezébe adott anyagokban. Most már jó néhány éve egyedül varrogatok. Azazhogy látszólag egyedül, a mozdulataim és az ötleteim ugyanis nem kizárólag az enyémek. Tisztán érzem, hogy valaki mindig fogja a kezem, vigyáz az öltéseimre, és ha felhősebb napokon túl kicsinek látszik a tű foka, a cérnát is befűzi helyettem
