A Varázspatkó varázsa

Nagy divatját éli napjainkban a lovassport. Székelybósban is a közelmúltban két lovarda létesült, ezeket a kis falu két fontos létesítményeként említhetjük, közülük Varázspatkót kerestük fel.

Pár évvel ezelőtt még az elnéptelenedés, a lakosság elöregedése fenyegette a települést, ma az ide vagy visszatelepedett lelkes fiataloknak, józan gondolkodású vállalkozóknak köszönhetően újjáéled, élettel telik meg Bós. A Varázspatkó lovardánál szépen felújított, virágtól roskadó tornácos parasztházakban laknak, az istálló, az udvar pedig rendezett. Itt André Mónika lovasoktatóval beszélgettünk arról, hogyan jött létre a lovarda.

 

Profi lovasoktató a nyeregben

– Magyarországról kerültem haza, megismertem az Antalffy családot, s úgy gondoltuk, közösen létrehozunk valami szépet. Én négyéves koromtól lovakkal foglalkozom, Székelyföldön kezdtem, sok helyen folytattam külföldön, többek között Magyarországon. Kaposváron végeztem el a lovasoktató ménesgazda szakot.

– Tehát képzett lovasoktató. Mióta van itt?

– Másfél éve. Akkor kezdtük el építeni a lovardát, az oktatást tavaly márciusban kezdtük el. Jelenleg is tartanak a fejlesztések, de jó úton haladunk. 23 lovunk van. Ezek között van saját, van bértartott, mert bértartással is foglalkozunk. Többek között „elrontott lovak” szelídítésével foglalkoztam és foglalkozom.

– Milyen fajta lovaik vannak?

– Hidegvérűek, melegvérűek, lovaglásra alkalmasak, mindenféle van.

– Oktatóként dolgozik, egész évben van munkája, folyamatos az oktatás?

– Nyáron délelőttönként a táborok résztvevőivel foglalkozunk, délután pedig a tanulók jönnek. Nagyon sokan. Általában a felnőttek hozzák a gyermekeket, s a szülők is kedvet kapnak.

– Egyedül foglalkozik az oktatással?

– Van egy segítőtársam, Fodor Renáta, egy székelybósi lány, akit megtanítottam futószárazni, s alapszinten ő tanítja a gyerekeket, utána átveszem én. Túl sok lenne, hogy az alapoktól végig én foglalkozzam a lovasokkal.

– Aki itt tanul lovagolni, kap-e valamilyen bizonyítványt arról, hogy képzésen volt?

– Nem kap. Igazából egy életen át tanul lovagolni az ember. Ez egy folyamat. Minél többet lovagol az ember, annál inkább rájön, hogy keveset tud a lovakról. Most értünk el oda, hogy kerültek ki innen gyerekek, akikkel elkezdtük a díjugratás alapjait. Másfél év nagyon rövid idő. Remélem, hogy jövőre már el tudom vinni őket versenyekre. Ügyeskednek.

– Mónika is versenyző?

– Igen, elég sokat versenyeztem díjugratásban, részt vettem a Székely Vágtán, a Nemzeti Vágtán. Egyik évben Sepsiszentgyörgyöt, másik évben Csíkszentkirályt képviseltem.

 

Családbarát környezet

– Mi az itteni lovasoktatás célja?

– Székelybósban egy családbarát helyet szeretnénk kialakítani, ahová a gyerekeket a városi zajból, a számítógép elől ki lehet csalni. Tovább szeretnénk építkezni, hogy minél barátságosabbá tegyük a környezetet. A célom az, hogy versenyzőket neveljünk ki, s a székelyföldi lovas életet egy picit felemeljük. Sajnos, sok helyen nekifognak, de nem tudják, hogy ez milyen felelősséggel jár, hol vannak a határok, hol kezdődik egy sportoló élete. Aki hobbiból szeretne lovagolni, az hobbiból tegye, aki hagyományőrzéssel, íjászkodással szeretne foglalkozni, azt tegye. Mindenkinek nyújtunk lehetőséget. De ha tízből kettő úgy dönt, hogy sportoló lesz, szívesen segítek nekik.

– Túrákat is szerveznek?

– Igen. Nemrég volt egy négynapos túránk. Bósból hazalovagoltunk Csíkszentkirályra. Voltak velünk 9- 10 éves gyerekek, akik szépen végig lovagoltak. Ilyen természetszerető, hagyománytisztelő, életképes nemzedékeket kell a Székelyföldnek kinevelni.