Van fenn egy csúcs

Tudom, hogy sokan őriznek felejthetetlen élményeket róla, mégis meglep, amikor egy fiatal pénztároslány a felismerés örömével szólítja meg az üzletben, ahol vásárolunk. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) Aranytoll-életműdíjával márciusban kitüntetett dr. Simonffy Katalin televíziós szerkesztővel, rendezővel, egyetemi oktatóval, mesterkurzusok szervezőjével, médiatáborok vezetőjével, az MTA Külső Köztestülete tagjával a somostetői szabadtéri fitneszparkban beszélgetünk, ahova szívesen eljár szabadidejében.

– Egy reálgimnáziumban érettségiző tordai lány miért felvételizik a kolozsvári Zenekonzervatóriumba? – szeretném megfejteni az első látszólagos ellentmondást az életrajzodban. 

– Édesanyám ugyanott énekesnőnek készült, de mielőtt diplomázott volna, beleszeretett és Tordára ment feleségül közgazdaságit végzett, banktisztviselő apámhoz. Neki köszönhetem, hogy felismerve adottságaimat, gyermekkoromban zongorázni taníttatott. A kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium pedagógia szakára felvételiztem, majd az időközben beinduló zenetudományi szakon végeztem. Gyermekkori naplómba azt írtam, hogy színésznő szeretnék lenni, „valaki nagy, akire felfigyelnek az emberek”. Az egyetemen ez már nem foglalkoztatott annyira, de abban biztos voltam, hogy nem akarok tanítani. 

– Ahhoz képest már több mint egy évtizede sikeres oktatóként tartanak számon. Frissen szerzett zenetudományi ismereteid birtokában 1973-ban az egyetemről kikerülve hogyan gondolkodtál a jövődről?

– A zenéből elsősorban a szociológiai, társadalmi vonatkozások érdekeltek, ebből a témából írtam meg a diplomamunkám. Iskolás diákok körében felmérést készítettem arról, hogy a város gazdag komolyzenei élete milyen hatással van a fiatalokra. A kérdőívet leendő férjemmel, H. Szabó Gyulával okoskodtuk ki, akivel egyetemi hallgató korunktól ismerjük egymást, és a kezdetektől eredményesen dolgoztunk együtt. 

– A televízió, ami látszólag teljesítette minden vágyad, az akkori lehetőséghez képest viszonylag hamar berobbant az életedbe. Vagy mégsem?

– Az egyetem elvégzése után a mezőségi Katonába helyeztek zenetanárnak, ahova Gyulával együtt elgyalogoltunk, és tisztességesen megmondtam az igazgatónak, hogy zenetudományi végzettségemmel más ambícióim vannak. A tanügyminisztériummal folyó iszapbirkózás miatt a kolozsvári Igazsághoz, amelynek diákoldalán rovatom volt, hiába próbáltak felvenni. Amikor úgy éreztem, hogy minden veszve van, Csép Sándor bemutatott Bodor Pálnak, aki fiatal munkatársakat keresett az RTV magyar adásához. Azzal váltunk el, hogy menjek le Bukarestbe, amitől én azt reméltem, hogy megnyílik az út a televízióhoz. Ahhoz képest elég sokat kellett várnom.

– Könnyen megszoktad a nyilvánosság előtti szereplést, vagy átéltél nehéz perceket is?

– Gátlásaim voltak, féltem a bukástól, a sikertelenségtől, attól, hogy nem felelek meg. Amikor már bemondóként is szerepeltettek, biztonságot adott, ha leírtam a mondanivalómat. Akkor kezdtem igazán jól érezni magam, amikor már nem számított, hogy melyik arcélem előnyös, mert lényegesebb volt az, amit mondok, amivel megszólítom a nézőt, hogy évek múltán is visszaemlékezzen a műsoraimra. Annyit még hozzátennék, hogy az első mondat nemcsak a stresszről, hanem a bemondó belső mosolyáról is szól. 

– Ha kimondom a neved, A szarvasokká vált vadászfiak, Az üzenethozó című, Benedek Elekről szóló dokumentum-esszéfilm jut hirtelen az eszembe, és mindenekelőtt a Kalákák, a diákokkal megvalósított népi örökségről szóló műsorok, amelyekkel több nemzedék életérzését, szülőföld iránti szeretetét meghatározó mozgalmat indítottatok. Fantasztikus ereje, üzenete volt, százezreket csalt a képernyő elé. Melyik műfaj volt a legkedvesebb számodra? Melyikben érezted elemedben magad?

– Az általad említett dokumentumfilmek már a ’90-es évek alkotásai. Zeneközelben akkor voltam igazán, amikor korábban zenepublicisztikai, táncház, opera- és operettműsorokat szerkesztettem. A Kalákát kisírtam, kiimádkoztam, mert tudtam, hogy valami korszakosat fogunk a képernyőre vinni. Sajnos, a mai napig sem tanultam meg néptáncot járni, nem volt időm rá. Pedig a lelkemben ott van a vágy, és a régi barátaim is mindegyre hívnak  tánctáborokba. 

– A Kaláka-mozgalomból mit dédelgetsz legszebb emlékként magadban?

– Nem is tudom. Annyira változatos volt, hogy azt gondolom, az egészet együtt. A kolozsvári volt az első, és összesen kilencet szerveztünk. Ötöt Csáky Zoltánnal közösen, utána meg felváltva. A legbravúrosabbra a csángó Kaláka sikeredett, amelyre a barcasági, a Dévára és környékére kitelepített bukovinai meg a gyimesi csángók mellé Ion Moisescu rendező kollégánk a moldvai falvakból is hozott csoportot, ahova ő ment el megvívni a harcot az akkori pártvezetőséggel, hogy eljöhessenek. A vásáros Kaláka megint egy külön fejezetet nyitott. Szerepelt benne a szülővárosom, Torda mellett Székelykeresztúr és Beszterce is. Akkor fedeztem fel Tordát mint filmezési helyszínt, és azt, hogy Aranyosszéken van még viselet, tánc, bár nagyon mélyen elrejtve. A hetedik Kaláka alkalmával – Szerelem és halál a szilágysági népművészetben – olyan szerencsénk volt, hogy 

„belefutottunk” egy esküvőbe, aminek filmezésénél a műsorban szereplő diákok riporterkedtek. Az utolsó Múzeum-Kaláka rendkívüli megmozdulást jelentett. A Nyikó menti gyermekeket megtanítottuk gyűjteni, rendszerezni az anyagot  a székelykeresztúri múzeumigazgató segítségével. Rendbe tettünk és berendeztünk egy tájházat, ami olyan közösségi élményt jelentett, amit nehéz szavakban kifejezni. Nagyon sokat köszönhetek kiváló szakemberek mellett, akiknek hosszan sorolhatnám a nevét, anyósomnak, Szentimrei Judit néprajzkutatónak. Vele és Demény Piroska népzenegyűjtővel készítettük el Emil Lungu operatőrrel és Ion Moisescu rendezővel a hetvenes évek közepén a mezőségi folklór-dokumentumfilm-sorozatot.

– Milyen többletet jelentettek számodra a kilencves évek? 

– Azokban az években a publicisztikai műfajok kerültek előtérbe: a riport, az ankét, a komplex stúdióműsorok. A Létkérdések sorozat az uniós csatlakozás előtti években készült. Végigjártam sok erdélyi falut, mert kíváncsi voltam, hogy az új helyzetet hogyan fogadják a  tehetősebbek és a szegényebbek, idősek és fiatalok. Akkoriban tanultam meg, hogy az előkészületek ellenére a helyszínen, az élet szüli a műsort.

– Az 50. évfordulóra megjelent kötetből, amelyet Józsa Erikával és Tomcsányi Máriával közösen szerkesztettetek, kitűnik, hogy nagyon jó barátságok születtek a magyar adás munkatársai között, ami sajtókörökben szokatlannak tűnik. A televízió varázsa, a bukaresti lét, a csapatmunka kovácsolt annyira össze?

– Ha egy csapatban a résztvevők nem kedvelik egymást, az kihat a közös tevékenységre. A ’90-es évek után a magyar adás főszerkesztő-helyetteseként is fontosnak tartottam, hogy az a csapat, amellyel dolgozom, pontosan tudja, mit szeretnék, és hangolódjon rá arra. A korábbi televíziózásban sorsfeladatok voltak, mindenki érezte, hogy a közös, felvállalható ügyeket támogatnia kell. Aradits László Gázankétja, Labancz Frida elhíresült Paprikaankétja, Csép Sándor Egyetlenem dokumentumfilmje, Józsa Erika, Csáky Zoltán oknyomozó riportjai, a Boros Zoltán szerkesztette zenei fesztiválok... és folytathatnám a sort, összekovácsoltak embereket. A kollégák anyagában látott „ütős” téma inkább serkentő hatást váltott ki, semmint irigykedést. Bodor Pál főszerkesztőnk érdeme volt, hogy minőségi munkát várt el tőlünk, és tudott csapatot építeni.  

– Televíziós szerkesztőként meddig lehetett elmenni, hol ért véget a szabadságotok?

– Bodor Pál sok mindentől megkímélt bennünket. Nem is tudjuk igazán, miket védett ki a háttérben. A szekuritáté kísérleteivel szemben is hozzá lehetett fordulni. Egy idő után aztán megtanultam, hogy nagy nyilvánosság előtt kell elmondani azt, ha megkeresnek.

– Milyen érzés volt, amikor 1985-ben egyetlen telefonutasításra megszüntették a magyar adást?

– A televízió átköltözött az álmaimba. Bár románul végeztem az egyetemet, amikor a tévétől átkerültem a Bukaresti Rádió zenei főosztályára, nehéz volt visszaszokni az irodalmi nyelvre. A kollégák megértésének, türelmének köszönhetően néhány év múlva egyenes adásban közvetíthettem az Enescu-fesztiválról. Miközben románul gondolkoztam, éltem fél napon át, kínosan ügyeltem arra, hogy a magyar nyelvet őrizzem magamban.

– 1989 decemberében egyik újraalapítója voltál a Magyar Adásnak. Hogyan is kezdődött?

– Boros Zoltán és felesége, Vera a baráti körhöz tartozott. Amikor 1989. december 21-én az első lövést leadták a Palota téren, éppen náluk voltam, és döbbenten néztük a képernyőn, hogy mi történik. A térről a tankok érkezése előtt fél órával mentünk haza, majd telefonon hívtuk egymást, egyeztettünk arról, hogy bemenjünk a tévéhez. 24-én a négyes stúdióból magyarul is köszöntöttük a nézőket. Ekkor sok mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar adás újraindul. A kilencedik emeleti szerkesztőségi szobában azonban kilőtt szekrényeket találtunk, és nem tudhattuk, hogy az archívumból mi maradt meg. Keresni kezdtünk fiatal munkatársakat, főleg műszaki ismerettel rendelkezőket. Olyan évek következtek, amelyek során ki kellett nevelni egy új tévés nemzedéket, akiket a budapesti egyetemre küldtünk tanulni. A régi műsorhoz hasonlóan, az új adás is magazin jellegű volt. Főszerkesztő-helyettes voltam, majd 2000 után rovatvezető főmunkatársként dolgoztam, és amikor a nyugdíjazás pillanata elkövetkezett, úgy éreztem, hogy a televíziós munka rutinná vált az életemben, szívesebben kezdenék valami mást. Úgy „léptem le” a képernyőről, hogy semmilyen rossz érzés nem volt bennem. 

Ezért is tudtam néha visszatérni, ha műsorötletem volt. 

– Amikor nyugdíjaztak, már tanítottál a Színművészeti Egyetemen? 

– Párhuzamosan tettem, bár nehéz volt ingázni Bukarest és Marosvásárhely között. Amikor a kisebbik fiam ötödik osztályba készült, elhatároztam, hogy Marosvásárhelyre költözünk. Magyar iskolába járt Bukarestben, és mellette zenét tanult, ötödiktől a Művészeti Líceumba írattam. Valójában a doktorátus volt az, ami elmozdított a tanítás felé. 

– Tudom, hogy rendkívül nehéz témát választottál, amit kiválóan oldottál meg, és abban is biztos vagyok, hogy nem volt könnyű a Bukaresti Egyetem Idegen Nyelv és Identitás doktori iskolájában PhD-címet szerezni. 

– Témavezetőm és jó barátnőm, dr. Murvai Olga, a doktori iskola tanára azzal győzött meg, hogy érdemes lenne megírni azt, amiről egyszer beszéltem neki: a felgyorsult, 

„klipesedés” irányába tartó képről. Munka közben beleszerelmesedtem a témába. a képnyelv és a szónyelv összefüggéseibe. Életemnek az volt az egyik legboldogabb időszaka, bokatöréssel ültem a rögtönzött kisasztal mellett az ágyban, és három hónapon keresztül csak ezzel foglalkoztam. Elméleti alapokra helyezhettem azt, amit a gyakorlatban végeztem 25 éven át. 

– Amikor Kolozsvárra hívtak tanítani, újra ingázni kellett. Szívesen vállaltad?

– 2009-től tanítok Kolozsváron, a BBTE Újságírás Karán kezdtem, jelenleg a Színház és Televízió Karon oktatok műfajelméletet és gyakorlatot. A tantárgy marad, én évről évre újítok a tanmeneten.

– Nyaranként sikeres médiatáborokat szervezel; hogyan indult?

– Akkor szerveztük az elsőt Keresden, amikor a kastély megmentésének a lehetőségeit fontolgatták. A férjem ösztönzött, hogy keressem meg azt a témát, amivel más nem foglalkozott, a kastély körüli történetek összegyűjtését. Minden helyszínen – Keresden, Bonchidán, Marosvécsen és Gernyeszegen – egy kicsit más volt a helyzet. A legkedvesebb az első, a keresdi tábor volt, ahol a többségében román lakosság áhítattal beszélt arról a kastélybeli álomvilágról, amit gyermekként megéltek, vagy amiről a szüleik mesélték a szinte hihetetlen történeteket. A kastélyok urai közül a helyiek leginkább Teleki Mihályt kedvelték, aki olyan családias légkört teremtett, ami ma is érződik Gernyeszegen. Amikor az Erdélyi Magyar Televízió partnerünkké vált, profi filmesek és riporterek is részt vettek egyetemi hallgatóim mellett.

– Rengeteg témát feldolgoztál pályafutásod során. Mi foglalkoztat mostanában?

– Tíz évvel ezelőtt írtam egy szinopszist Lent és fent címmel a középosztályról, arról a rétegről, ami egy jól működő társadalom alapja volt, és manapság a mérhetetlenül gazdagok és a nagyon szegények közötti vékony réteggé fogyott. Javasoltam több fórumon, hogy fel kellene mérni a Kárpát-medencében, mi lett a középosztályból, amelynek az értékek fenntartása a feladata, miközben nagyon sokan vannak manapság, akik a kézi vezérlés megszűnte után nem tudják, hogy mit kezdjenek magukkal. 

– Tudom, hogy belemélyedtél a metafizikába is; hogyan jutottál el erre a szintre? 

– Nagyon sokáig nem maradtam áldott állapotban, ezért egy bukaresti homeopata orvosnőhöz irányítottak, aki két hónapon belül segített. Ekkor jelent meg számomra a fizikai érzékelésen túli világ. Biztosan voltak ilyen élményeim, hiszen gyermekkoromban angyalokat láttam. Hittem benne, ahogy abban is, hogy a gyermeklelkem tartott és őrzött meg, bár sokáig elhanyagoltam. 1990 után életmódtáborokat kezdtem szervezni Borszéken.

– A metafizika miben segített a leginkább?

– Megtapasztaltam, hogy a gondolatainkkal teremteni tudunk és teremtünk is. Ösztönösen ide sorolom, hogy annak idején minden műsoromat egy pozitív gondolattal zártam. Hiszek abban, hogy csak magunkon tudunk változtatni ahhoz, hogy a környezetünk is változni tudjon. Ha képesek vagyunk elengedni régi sérelmeket és fájdalmakat, ha meg tudunk bocsátani magunknak és másoknak is, akkor hatalmas terhek kerülnek le a vállunkról.

Egyre jobban megerősödik bennem az a gondolat, hogy az univerzum kötőanyaga a szeretet, ami elsősorban a női minőséghez társítható. A cél mindannyiunk számára az, hogy van fenn egy csúcs, amely felé különböző utakon igyekszünk. Ezen az úton vagyok én is, és szeretnék ott maradni. 

– Amikor megmutattad a legutóbbi kitüntetésed – hadd tegyük hozzá, hogy egy szekrénykére valót gyűjtöttél már össze –, kicsit csalódottan néztem. Korábban ugyanis azt gondoltam, hogy az Aranytoll díj egy aranyozott töltőtollat jelent. Ezzel szemben a selyemmel bélelt dobozban egy finom aranyszínű madártollat kaptál. Aztán rájöttem, hogy kettős jelképet hordoz: jelenti az írást, hiszen valamikor kihegyezett madártollal rótták a betűket, tollúként pedig a fölemelkedés, a szárnyalás nélkülözhetetlen kellékét jelenti. Azt kívánom, hogy  repülj tovább vele.