Csütörtöki kimenő
Ne válogass, mondták szigorúan (nagy)szüleink, nevelőink. Mindent meg kell enni!
Tényleg? Komolyan? Mindent le kell nyelni?
Na nem, a sértést, rúgást, bántást talán nem.
Nem erről van szó. Valóságos ételekről beszélünk.
Tehát nem nektárról és ambróziáról. Az az istenek eledele, mi pedig emberi étkek szerethetőségéről szeretnénk meggyőzni benneteket.
Ez a képzeletbeli párbeszéd vezeti be azt az egyszerű tényt, hogy válogatások, viták, sírás, sarokba állítás révén alakult ki egyéni ízlésünk. Mit szeretünk, mit nem, mivel kísérletezhetnek főzőfeleink, és mi az, aminek látványát még a kirakatban sem csípjük. Teszem azt – ki tudja milyen régen elfelejtett taszítások sorozatának köszönhetően – a tárkonyt egyszerűen kiveti magából az én alap- és felépítményi szervezetem. Mások más fűszert, ételízesítőt, édességet, zöldséget vagy húsfélét nem kedvelnek.
Ha az ember étterembe megy, olyankor kedvenceit rendeli meg az étlapról. (Most ne gyere nekem azzal, hogy drága mulatság, te sohasem engedheted meg magadnak, hogy betérj egy étterembe.) Aztán a vendéglő kínálata vagy kielégít, vagy rájössz, ezt nem lett volna szabad megrendelni, avagy ide se jövünk többé. Miután a vendéglátóipar fölöttébb kiszélesedett drága és rámenős hazánkban, biztosan találsz hatvan-nyolcvan méteres körzetben egy másikat, ahol kedvedre főznek legalább egy nap.
Sokkal kényesebb a helyzet, ha meghívnak vacsorára, egyre inkább csak vacsorára, vagy jóval ritkábban vasárnapi nagyebédre. (De alkalmat kínál a húsvét és a karácsony, barát, felmenő, hozzátartozó születés- és névnapja – szóval náluk otthon az ebédlőben damasztabrosszal letakart nagyasztalnál vendégeskedhetsz. Na, itt kezdődnek a kínos ügyek: felszolgálnak valamit, amit a te kedvedért követett el a ház asszonya, ura, a meghívott mesterszakács, és te egyáltalán nem szereted. Mondjuk, mert vega vagy, vagy mert kóser háztartást visztek, vagy mert nem kedvelik ízlelőbimbóid a tengeri herkentyűket.
Ilyenkor udvariasan egyszer elfogyasztod, küszködve a feltörekvésekkel, melyek benned ekkor keletkeznek, de a másodszori kínálást már udvariasan kivéded (olykor sikerrel), mondván, tele vagy, de nagy élvezettel bámulod a többieket, akik ezt az izét annyira szeretik, hogy többször merítenek, szednek, kérnek repetát.
Vagy kifordulsz a mellékhelyiségbe a könnyebbülés reményében és elhatározásával. Kantinban, kórházban nem válogathatsz, ez van, s ezt kell szeretni. Mint a klasszikus viccben. Mint a hazát…
Nekem is voltak efféle találkozásaim, főleg a majorságfélékkel, de jól leplezem közösségben. Európai humanista meggyőződéssel fogyasztom. Nem sértjük meg a háziakat, meghívónkat. Hozzátartozik az európai neveléshez. A béke szeretetéhez.
Van azonban egy olyan eset, amikor társas vacsorán veszel részt, ilyenkor lehet óvatosan sumákolni vagy addig beszélgetni asztaltársaiddal, amíg ételed kihűl, és leszedik a nem kívánt fogást. Ez a szerencsés, ritkább eset.
Hozzá kell tennem, mindez a jóléti társadalmak szeszélye, rákfenéje. Éhező afrikaiaknál és más éhkoppot nyelő társadalmakban valószínűleg soha nem hangzik el a kezdőmondat. Aligha alakul ki ilyen feltételek között a kényes ízlés, a mesterszakácsok hada, az ínyencek városa. A gourmand-ok nem az éhség földjén születnek. Szomáliában a gyógyszertárban valószínűleg nem árusítanak emésztést elősegítő, étvágygerjesztő patikaszereket.
