Vallomás kettős évfordulón

Az Együttes illetve a kórus 60. évfordulójára a Birtalan házaspár, József és Judit is hazajött. Ők is nagyon örültek, hogy újra együtt lehettek az egykori kollégákkal, és feleleveníthettek sok kellemes emléket. Birtalan Juditot kértük, ossza meg olvasóinkkal a jubileum keltette néhány gondolatát.

– Öröm és elégtétel, hogy megérhettem ezt a kerek évfordulót, a sors kivételes ajándéka, hogy ma is aktívan szolgálhatom a zenét. Igaz, hogy egy ideje amatőr vonalon munkálkodom, a tiszaújvárosi református kórust vezetem, de a muzsika, az ének, az aktivitás éltető erővel hat rám. 1984-ben, 55 éves koromban nyugdíjaztak, azután megalapítottuk a marosvásárhelyi Vártemplom vegyes karát, a Psalmust, azt dirigáltam közel másfél évtizeden keresztül. Az is felejthetetlen élményeket nyújtott, legjobb tudásom szerint foglalkoztam vele. De most pár mondat erejéig fordítsuk vissza az idő kerekét pályám első felére. A kolozsvári zenekonzervatóriumban szereztem zenepedagógiai, karvezetői képesítést. A Zongora Főtanszakon végeztem, oda is kaptam megtisztelő kinevezést gyakornoki minőségben. Négy év teltével férjemmel, Birtalan József zeneszerzővel együtt meghívást kaptunk a marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együtteshez, és átköltöztünk Marosvásárhelyre. Karnagyi beosztásban számítottak rám. Így jöttem rá, hogy a magyar népdal az én világom. Szeretettel és élvezettel habzsoltam ezt a kimeríthetetlen dallamkincset. Igyekeztem főleg a népdalfeldolgozásokat a leghitelesebb módon terjeszteni az egész országban. Sajnos ez a számomra olyan fontos, csodálatos munka 1970-ben megszűnt, amikor az immár Állami Ének- és Táncegyüttes nevet viselő intézményt megbolygatták. Minket az énekkarral és Fejér Elemér kollégámmal áthelyeztek a Marosvásárhelyi Állami Filharmóniához, amelynek addig nem volt kórusa. Nem fogadtam örömrivalgással a döntést, úgy éreztem, hogy „az egyik szemem sír, a másik meg nevet”. Sirattam a népi együttest, másrészt örvendtem, hogy a filharmónia, amely addig is tekintélyes, komoly kultúrintézmény volt, gazdagodott egy tapasztalt, érett, hírneves, jó énekkarral. Teljes profilváltás lett volna ez nekem, de szerencsére az újonnan alakult, kórus nélküli népi együttes a filharmóniával közös adminisztrációval rendelkezett, és folytatni tudta a „triós” (énekkar – zenekar – tánckar) műsorformát, amellyel fergeteges sikereket ért el az országos, sőt határon túli turnékon is. Az énekkar így már két műfajban dolgozott. A filharmónia számára kantáták, misék és egyéb vokálszimfonikus művek megszólaltatásával, illetve a népi együttes jól kidolgozott előadásainak fenntartásával. Én az együttessel való együttműködést vállaltam, Fejér Elemérnek pedig a filharmóniai művek betanítása volt a fő feladata. Szerettem a színpadot, szerettem a népdalfeldolgozásokat, főleg a magyar zeneszerzők műveit, az a cappella vagy kórus-zenekari szerzeményeket, de számos román, német feldolgozást is megszólaltattunk. Nagy élmény volt számomra, amikor az 1970-es esztendőkben sikeres hazai és külföldi vendégszerepléseken vehettünk részt. ’70-ben két hétig Jugoszláviában turnéztunk, 1971-ben másfél hónapig Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban egy nyolc-tíz tagú csoporttal kizárólag magyar műsort mutattunk be, én voltam a zenekar, a zongorista egy személyben. 1972-ben az NSZK-ban, ’75-ben Magyarországon, ’77-ben a Szovjetunióban, ’78-ban újra Kanadában és az USA-ban jártunk. E termékeny és élménynyújtó évtized után csendesebb periódus következett, amikor kórushangversenyeket, operett- és nótaesteket tartottunk. Összegezve, nagyon szép volt az aktív művészeti tevékenységem, életem legszebb periódusának tartom. Kitüntetések, dicséretek is fűszerezték. De ma is azt vallom, szerencsés ember vagyok, mert azt csinálhattam, azt csinálhatom, amit szeretek. Lelkileg és művészileg sok örömet nyújtott nekem a zene, a népdal, a magyar és az egyetemes kórusirodalom. Számtalan szép sikert, további eredményes munkát kívánok a mai nagyszerű énekkarnak, a kiválóan működő filharmóniának és az örök fiatal Maros Művészegyüttesnek is!