Valamit nem értek

Igaz, már 27 éve elköltöztem Marosvásárhelyről, de így is hetente néhányszor elolvasom a Népújságot. Hiába, 22 évet ott éltem, dolgoztam, és ezek az évek nyomot hagytak bennem, sok kellemes emlék, eredmény köt a városhoz. 

Ahogy olvasom a december 16-i számot, ismét a kétnyelvű utcanévtáblák körüli vitára figyelek fel. No, gondolom, ha így haladunk, ez a vita hosszabb lesz, mint az egykori Szabó család a rádióban. Valamit azonban nem értek. Miért probléma, hogy két nyelven jelenjenek meg az utcanevek? Valamikor Temesváron, gyermekkoromban azt mondták, mindenki annyit ér, ahány nyelvet ismer. Mi, gyerekek 2-3 nyelven beszéltünk egymás között, és ha idegen jelent meg köztünk, akkor igyekeztünk olyan nyelven beszélni, hogy mindenki értse. Ez egyszerűen jóindulat, nevelés kérdése volt. Ennyire megváltoztunk volna? Mert miért zavar engem, ha egy utcanév vagy egy használati utasítás 3-4 nyelven van megírva? A magam választotta hazámban, ha jól tudom, még olyan sem létezik, hogy hivatalos nyelv. Igen, gondolom, az AEÁ nagy része angolul beszél, de ez nem azt jelenti, hogy azok a bizonyos használati utasítások nem 3-4 nyelven vannak kinyomtatva azok részére, akik esetleg nem beszélnek angolul. És ez bizony sokszor oldalakat vesz igénybe. Vagy ha valaki hivatalos helyre megy, és nem tud angolul, nem gond, igyekeznek fordítót szerezni. És szereznek is. És ebbe a többnyelvűségbe még nem betegedett bele senki, senki sem veszített anyagilag. Sőt, mindenki nyugodtabb, hiszen olyan nyelven beszélhet, amelyen leginkább ki tudja fejezni gondolatait. Ez a legelemibb emberi jogok egyike.

Nem, nem értem, kit zavar, ha egy utcanév két vagy három nyelven van kiírva. Én, ha kirándulni vagy látogatóba megyek egy idegen országba, mielőtt elmennék, igyekszem pár szót az illető ország nyelvén megtanulni, és az eredmény eddig soha nem maradt el.

Mi volna például, ha Marosvásárhelyen egy román eladó csak úgy udvariasságból megtanulna néhány magyar szót, és úgy üdvözölné a magyar vásárlókat? Meg vagyok győződve, ott is megvolna a megfelelő hatás. Azt persze már fel sem merem vetni, hogy mi történne, ha egy magyar eladó románul üdvözölné a román vásárlót, mert hát az neki kutya kötelessége, hogy románul tudjon. Ellenkező esetben rasszista, és veszélyt jelent a román állam számára.

És persze nem utolsósorban ott vannak a törvények, melyek szerint ott, ahol az összlakosság több mint 20%-a más anyanyelvű, azon a nyelven is lehessen hivatalosan értekezni. Nem értem, miért kell egy ilyen elemi emberi jóérzést, jogot törvénybe foglalni! Azt pedig még úgy sem, hogy lehet az, hogy egy törvényt évekig nem tartanak be? És nem valahol az emberevők országában, hanem Romániában, az Európai Unió tagországában. 

Tételezzük csak fel, hogy azt az energiát, amit az utóbbi évtizedben a kétnyelvű utcatáblák ügyére pazaroltak, az európai kulturális főváros elnyerése érdekében fektetik be – a cél közelebb lenne a megvalósuláshoz. Nem értem, miért ilyen nehéz a prioritások megválasztása.

Fodor Lajos