Valaki, aki szeret
Nyári reggel, tombol a kánikula. Az utcákon nyüzsög a tömeg: bevásárlás, kutyasétáltatás, levegőzés.
Nyári reggel, tombol a kánikula. Az utcákon nyüzsög a tömeg: bevásárlás, kutyasétáltatás, levegőzés. A járókelőket valósággal magához vonzzák a tömbházak körüli virágba borult helyek. Színektől ékes, bűvös illatú virágünnepély van, ezernyi színben pompázó. A balkonok, az ablakok is csupa virág, a bejáratok fölött rózsalugas. Be szép! És miért nincs így valamennyi tömbháznál? Úgy illene. Az utcák tele kutyát sétáltatókkal, köztük sok a hajlott korú. A nénik, bácsik rendkívül gyöngédek négylábú barátjukhoz, többen díszbe öltöztették, még piros szalagot is csokroznak a nyakukba. A gazdik rajongva figyelik az összes mozdulatot, engedik, hogy bekalandozzanak a füves területekre, szaglászódjanak bogarak, hernyók után. Élvezet látni, miként csodálkozik a kis eb, amikor orra előtt felrebben az ékes-fényes pillangó. Az egyik apostoli szakállú ember mondja a mellette állóknak: – Ezt a kutyát jobban szeretem, mint bármelyik cimborámat, mert nem hagy el, s kedvemben jár. Látjátok, a feleségem elhagyott, ám ez az állat hűséges. Becsülöm is, megosztom vele az életemet.
A kutya évezredek óta hűséges barátja az embernek. Most is mennyi megszomorodott idős, beteg embernek nyújt vigaszt! Kutyasétáltatáskor legalább egy időre elfeledik gondjaikat, mint például az a hölgy, aki súlyos cukorbeteg, túlsúlyával, dagadt lábával alig bírja vonszolni magát. Mindezek ellenére csak megsétáltatja kedvencét. Elragadtatva nézi az ő drága icuri-picuri ölebecskéjét, a szeme fényét, s mikor időnként csaholva körülugrálja, és kezeit nyalogatja, a hetedik mennyországban érzi magát.
Valamennyi ember szeretetre vágyik. Hogy valaki szeresse, ragaszkodjon hozzá. Bárki, csak legyen őszinte, tartson ki mellette, fogadja el őt úgy, amilyen: hitestárs, gyermek, unoka.
Ebben a korban életszükséglet, hogy a férfi meg a párja megértse egymást, jóban-rosszban összetartsanak. A szeretet pótolhatatlan, nélküle értelmetlen az élet, sivárrá torzul, testileg, lelkileg beteggé tesz. Egyik se parancsolgasson a másiknak!
A férj ne legyen zsörtölődő, zsémbes, morgolódó vénember, az asszony pedig folytonosan szőrszálhasogató, nyelves vén oldalborda! Persze, a hibát nem kell szőnyeg alá seperni, viszont ne vágjon az elevenbe, inkább tréfásan jegyezzük meg: ez velem is megtörténhetett volna!
Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy mi, férfiak legfőképpen a konyhai teendőkben sűrűn követünk el baklövéseket: tányérleverés, só helyett cukrot teszünk az ételbe, odaégetjük a rántást. Azonban ez még nem világvége. A hajdani nagy szerelemből még valami maradt, s ha nem, élesszük fel! Öregkorban szerelem? Miért ne? Pajtás, ha el vagy kenődve, öleld át a párodat, nézz a szemébe, s nyomban felgyúl a véred!
Tehát fel a fejjel, öregem! Még bírod magad. Kifizetted a gázt, a villanyt, a kábeltévét, elintézted a bevásárlást is, segítesz a konyhában is, ahogy tudsz, hisz nagyot hallasz, feledékeny vagy, betegeskedel.
De üsse kő! Nézd, süt a nap, dalolnak a madarak, nyílnak a rózsák!
Ha hazamész, a feleséged rád mosolyog, és megcsókol. Hát még mit akarsz, öregem?
Kajcsa Jenő
