Utólagosan a Maros Művészegyüttes megalakulásának LXV. évfordulójáról

Sajnos az immár több mint másfél éve dúló világjárvány sok keserűséget okozott mindannyiunknak a mindennapokban. Ha egy olyan nagy horderejű sporteseményt, mint a tokiói olimpiai játékokat egy évvel el lehetett halasztani, miért ne lehetett volna egy későbbi dátumra tenni a Maros Művészegyüttes 5-5 évenkénti megünneplését? 

A megemlékezés fontos mozzanata lett volna a közös együttlét, a közös ünneplés, ahol részt vehettek volna a mai tagok és az 1956-os megalakulásától napjainkig az együttesben tevékenykedők, akik itthon élnek, vagy akik a földkerekség más tájaira vándoroltak. Jó lett volna a még életben lévő művészi, műszaki és adminisztratív személyzetének egy nagy színpadi jelenléte, annak bizonyítására, hogy voltunk és még vagyunk. Elvárhattuk volna, hogy a több évtized alatt fiatalon vagy idősebb korban elhunyt kollégáinkra egypercnyi néma csenddel emlékezzünk.

És ha már együttesünk alapítását ünnepelték, akkor véleményem szerint nem lett volna szabad torzítani az intézmény eredeti megnevezését. Több mint 31 éve éljük a sajátságos balkáni, Dâmboviţa-parti demokráciánkat, de legalább most merjünk valós adatokkal emlékezni.

Az igaz, hogy a minisztertanács akkori elnöke, Chivu Stoica kézjegyével ellátott 1956. szeptember 13-i határozat szerint úgy alakult meg az együttes, mint a Magyar Autonóm Tartomány alárendeltségében működő Állami Ének- és Táncegyüttes, de az 1957-es bemutató előadás plakátján az Állami Székely Népi Együttes szerepelt.

Nem kell szégyenkeznünk az akkori műsorpolitika miatt, hisz intézményünk a szovjet katonai tömbhöz tartozó művészeti intézmények mintájára, a világhírű Mojszejev együttes nyomán állította össze a műsorait, és nem rosszul. Ha akkor nem azt csináltuk volna, talán a mai együttes sem létezne.

Jó lett volna felsorolni azok nevét, akiknek a művészi vezetése alatt tettünk eleget a kihívásoknak. Én előbb az akkori pioníregyüttes tagjaként, majd 1968-tól 1998-as nyugdíjazásomig voltam a zenekar tagja. Az eltelt három évtized alatt Hajdu Zoltán, Szalman Lóránt, Kerekes Tóth Erzsébet, Zoltán Aladár, Székely Dénes, Mircea Art. Mihai igazgatóink mellett olyan híres karmesterekkel dolgoztunk, mit Tóth Sándor, Szarvady, Szabó Csaba, Hencz József, Birtalan József és Birtalan Judit. Táncmestereink Domokos István, Haáz Sándor, Lőrincz Lajos, Könczei Árpád voltak. Művészeti titkáraink Forró László, Fejér Elemér, Kozma Mátyás, Fátyol Tibor, Pávai István. A felsorolás itt sem teljes, mert nem említettem a díszlettervezőket, a technikai személyzetet, de kimaradt a szólistáink, a konferálóink hosszú névsora is. Ennyivel tartozunk elődeinknek, hogy egy ilyen ünnep alkalmával felsoroljuk a nevüket, hogy immár mint néhai, avagy még életben lévő kollégáinkra emlékezzünk.

A szervezés mindig nagyon átfogó munkát igényel, de ebbe a munkába besegíthettünk volna, hogy az ünnepségsorozat meghittebb, bensőségesebb legyen.

Ehelyett szinte teljesen megfeledkeztek rólunk. Olyan kollégáink, akik talán még hosszabb ideig, vagy talán még jobban szolgálták az intézmény hírnevét, teljesen kimaradtak a beharangozásból is.

Ezt az írást azoknak szántam, akik a jövőben fogják irányítani az intézmény művészi munkáját, hogy vegyék a fáradságot, az ünnep idejét úgy válasszák ki, hogy igazi ünnep legyen mindannyiunk számára, akik az intézményt rövidebb-hosszabb ideig nagy szeretettel és lelkesedéssel szolgáltuk, még az átkos idején is, amikor nem volt lehetőségünk évente külföldi turnéra menni, de helytálltunk. Tud a mai generáció ünnepelni, ami közösen sokkal családiasabb lehetett volna.

Örvendetes, hogy az utánpótlásról is sokkal jobb körülmények között tudnak gondoskodni, kinőtt egy olyan tehetséges csapat, amely képes továbbadni a zenei és a tánccal kapcsolatos tudásanyagot.

Ehhez kívánok sok-sok sikert, a folytonosság a jövőben se szakadjon meg, és a következő ünneplésre nagyobb számban tudjanak megjelenni a mai, az elkövetkező és a még életben levő régi tagok.

Szász Károly nyugdíjas együttestag