Átrendeződtek az utazási preferenciák, vagyis másfelé utazunk, ha útra kelünk, és nem kívánunk mindörökké otthon gunnyasztani.
Átrendeződtek az utazási preferenciák, vagyis másfelé utazunk, ha útra kelünk, és nem kívánunk mindörökké otthon gunnyasztani. Természetesen lesznek, akik megdöbbennek vagy felháborodnak, most, amikor ekkora a nyomor és a létminimum alatti létezés, amikor a szegénység és tudatlanság szélesíteni látszik hadállásait, amikor az emberek nem jó- és úri kedvükből váltanak busz- és repülőjegyet, hanem kényszerűségből hagyják el családjukat és otthonukat, a hazai munkanélküli-segélyt (ha még jogosultak arra) és válnak vendégmunkaerővé Hongkongtól Honolulun át Hódmezővásárhelyig, ekkor akad valaki, ráadásul ilyen bokáig érő télvíz idején, aki arról fecserészik, hogy ma miféle kéj- és kegyutak dívnak honunkban.
Szerencsére a szabad sajtó viszonyai ma már megengedik, hogy a cikkíró akár csak egy réteg ízlését szolgálja ki, vagy mondén javaslatot tehessen büntetlenül egy kisebb társadalmi és szocioprofesszionális érdekcsoport érdeklődésének homloktere irányába.
Tehát ebben a homloktérben átrendeződtek az útirányok. (S ha már van homloktér, van bizonyára homlokidő is, hiszen tér és idő nélkül mit is ér a homloklét? Bevezetésre ajánlott metafizikai fogalmak. Kidolgozásuk a szaporodó honi filozopterekre vár.)
Ha tehát valamely utazási ügynökség pl. egy Kijev-Moszkva-Leningrád (bocs: Szentpétervár) utat ajánlana, ráadásul vonattal, vagy Budapest-Pozsony-Prága, esetleg Szófia-Belgrád-Zágráb-Rijeka úti céllal, hamar lehúzhatná a rendőnyt, érdeklődés hiányában. Már csak azért is, mert ezek az utak, amelyek egykor egy-két országon keresztül vezettek, ma több országot érintenek, a határokat ide-oda tologatta a rendszerváltó népakarat, tetézetül egymással nem mindig a legbékésebb viszonyban álló felek között füttyentene, zakatolna velü(n)k a vidám kis kirándulóvonat. Budapestre legtöbben már nem üdülni, kikapcsolódni vagy pihenni megyünk, múzeumot, színházat látni, magyar beszédet hallani vagy magyarul szóló rendőrnek bírságot fizetni széles mosollyal, hanem valami ügyintézésből kifolyólag ülünk buszra és várunk hajnalonta a Népligetben arra, hogy meginduljon a székesfővárosban a tömegközlekedés. Ha meg arra is fel vagyunk készülve, hogy minden percben felmondja a szolgálatot a felújításra váró hármas metró, amivel naponta riogatnak, akkor az ember végképp nem „Budapest=partyváros”-ra gondol.
Szóval – futok neki immár harmadszor, ámbátor még sok mindent kellene előtisztálni/tisztázni – ma inkább Nyugat felé vesszük a „direkciót”, ahogyan drága jó igazgatóm, Erdélyi elvtárs mondta a legnagyobb komolysággal, amikor könyvtárporolásra nógatta a TT munkatársait. Mindenki előtt Itália lebeg (földreng) és Franciaország. Amott Velence kihagyhatatlan és persze Róma, még akkor is megéri, ha tudom, hogy az Il Gesú templomlépcsején kéregető koldus ismerősnek tűnik, láttam már a főtéren is vagy a Bolyai Farkas nevére átkeresztelt Tutunban hasonló könyörületességre felszólító módban dolgozni. És a Fontana Trevi horgászmesterei sem idegenek állampolgárilag tőlünk, amidőn lehalásszák az idegenforgalmi és nefelejts-turizmusból származó napi jövedelmet euro-dollárban, ha nem ütöget éppen rajtuk a rendőrség. Emitt Párizsba kell sétálni ősszel, a széles körúton, miközben mögötted bontják már az ideiglenes sátortábort a Stalingrad metróállomás előtti téren. Ez a második sztálingrádi csata, amely rövidebb, csupán néhány napig tart, és remélhetőleg kevesebb áldozattal jár, mint ama másik, amely megfordította – nem csak a szovjet hadtörténészek szerint – a második világháború sorsát, menetét. Ja és teljesen új szereplőkkel játsszák le ezt a hadi játékot.
Persze a francia vidék sem kihagyható, föltétlenül menjünk el a Loire menti kastélyokhoz és irigykedjünk élénken, hogy itt bezzeg a kastélyok, várak, műemlékek, templomok és kolostorok ragyogó állapotban vannak, pedig itt is volt egy-két megrázóbb esemény, pl. a francia forradalom (jaj: a „nagy” jelzőt el ne felejtsem kitenni) eszeveszett rombolása, mégis semmi sem tehet túl a szocialista idők vasfogán, amely negyven évig rágta erdélyi (és nem csak) épített örökségünket.
A további úti célokról – Hongkong, Hawaii, Kandahár vagy Abidjan, Katmandu vagy Tajpej – most nem kívánok szólni, mert azok túlságosan drágák a közembernek, és különben is erkölcstelenség és szemtelenség lenne manapság, amikor ekkora a nyomor és a létminimum alatti létezés…(De ezt mintha már jeleztem volna néhány sorral feljebb.)
