Uszítók
2015-10-21 14:24:06
- Nagy Székely Ildikó
Valami irigylésre méltó nyugalom és bölcsesség sugárzott mindig Bobiról.
Valami irigylésre méltó nyugalom és bölcsesség sugárzott mindig Bobiról. Nem tartozott a lakótelep névtelen négylábúi közé, a környékbeli gyerekek ugyanis már régen „megkeresztelték”, a felnőttek pedig naponta meglepték némi ételmaradékkal, csonttal. Piszkosfehér „kabátjában” egészen beépült a tájba, mi több, úgy járőrözött reggelente az ismert helyeken, mint aki szolgálatot teljesít, ártó szándéktól, avatatlan kezektől védi a vidéket. De soha senkit nem bántott meg egyetlen vakkantással sem. Lesunyt füllel engedte a simogatást, és azt sem vette rossz néven, ha az arra járók levegőnek nézték. Pár nappal ezelőtt, délidőben, a vénasszonyok nyarának fényében pihent a közeli sétányon, egy pad lábánál. Egyenruhás gyerekek vették körbe, percekig simogatták, és beszéltek hozzá, aztán odébbálltak. Ekkor tűnt fel a három „muskétás”. Hét-nyolc év körüliek lehettek, arckifejezésük és mozdulataik azonban azt üzenték: „mi vagyunk a világ urai.” Pár lépés távolságra álltak meg Bobitól, szembefordultak vele, aztán egyikük, a „főnök” dobbantgatni kezdett a lábával. Mindig, amikor a vadonatújnak látszó, divatos cipő földet ért, a kutya összerezzent. Hosszú percekig ment ez így. Bobi egy darabig tűrte, aztán megmutatta az ínyét. Egyre vadabbul vicsorgott uszítóira, akik most mintha még jobban élvezték volna a kegyetlen játékot. Gyerekbarátnak tartom magam, de ezúttal a négylábú pártjára álltam, és többszöri figyelmeztetés után sikerült is elzavarnom a kölyköket. Távolodóban még sokszor visszanéztek, látszott, hogy szívesen folytatnák a „mókát”, ha nem tartanának újabb szidástól.
Azon gondolkoztam, vajon hány hasonló jelenet játszódik le naponta körülöttünk, hányszor támadnak védekezésből az állattársadalom peremén „bogarászó”, az emberek világában is potyautasként kezelt, gazdátlan ebek. Tudjuk, a bántalmazó, a senkihez sem tartozó bántalmazó büntetése – az agresszív viselkedést kiváltó okoktól függetlenül – halál. Elismerem, hogy vannak esetek, amikor valóban közveszélyes lehet a kutya, de emlékeim szerint leggyakrabban éppen gazdával rendelkező ebek támadtak emberre. Talán ezért is érzem úgy, hogy sokszor nem az állatban, inkább a felsőbbrendűek körében kell keresni a hibát. Ha egyes szülők úgy akarják túlélővé nevelni gyermeküket, hogy könyörületesség helyett kíméletlenségre szoktatják, ha azt tanítják nekik, hogy a földi javak birtokában bármit meg lehet tenni, nagyon nagy gondokkal szembesülhetünk a közeljövőben. Mert aki kisiskolásként egy védtelen állatot aláz meg, felnőttként az alacsonyabbrendűnek vélt embertársával bánik ugyanúgy. Akkor pedig oszthatjuk és szorozhatjuk az uniós jó tanácsokat, építhetjük a béke és egyetértés stratégiáit, a holnap – ahogy már annyiszor – így is, úgy is ránk vicsorog.
