Ágoston Vilmos is távozott. Szülővárosától távol, a nagy tengeren túl, a Vadnyugat kék egébe húzódott el immár örökre. A texasi San Antonióban hunyt el, évek óta ott élt feleségével lánya és családja, a szeretett unokák közvetlen közelében. Onnan hallatott néha magáról a világhálón továbbított rövidebb, hosszabb levelek révén, azokból tudtuk, éppen hogy van, mi foglalkoztatja, mit ír, mit olvas, mit tanulmányoz. Az utóbbi napokban rendített meg döbbenetes híre, búcsúznia kell, már csak napjai vannak hátra.
„Jó volt veletek lenni” – írta üzenetében. – Jó volt Veled lenni, Vilka! Jó, hogy ismertünk, hogy barátunknak tudhattunk. Ha ritkán is találkoztunk, a hazalátogatásaid mindig élményszerűek voltak. Ott folytattuk a beszélgetést, ahol talán évekkel korábban abbahagytuk. Ezt most itt leírhatom. Amikor mesél, társalog az ember, nem az önvallomásos meghittség kerül előtérbe, inkább a derű, a gondok közül is feltörő irónia, öngúny uralja a beszélgetést. Ami ezen túl lényeges volt, azt az írásaid, könyveid sugározták.
Sokat elárul valakiről, ha ismerősei becenevén szólítják, így emlegetik a köztudatban. Ágoston Vilka ilyen egyéniség volt, közkedvelt, megbecsült, szókimondó, egyenes ember. Akik tudtak róla, ilyennek ismerték Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csíkszeredában, Nagyváradon, Bukarestben, Budapesten, mindenütt. Nagy tudású, mélyen gondolkodó, segítőkész, jó kedélyű munkatárs, barát, nagy figyelmet érdemlő író, újságíró, kritikus, szerkesztő. A napokban megjelenő nekrológok kirajzolják gazdag, értékes életművét, méltatják köteteit, kezdeményezéseit. Lapunk olvasói is értesülhettek időnként munkásságáról, a 70. születésnapján a Múzsában átfogó, nagy interjúban vallott önmagáról, élete meghatározó állomásairól. Az idei hetvenötödiken sem lett volna másképpen. Ez a terveink közt szereplő eszmecsere sajnos elmarad. Őt magát, könyveiben megfogalmazott üzenetét azonban nem feledjük. És hangjára is mindig ráismerünk majd, valahányszor újra megszólal a Marosvásárhelyi Rádióban. Mert szerencsére az Aranyszalagtár megőrizte azokat a hangfelvételeket, amelyekkel az egykori munkatárs szellemi nagyjaink ars poeticáival örvendeztette meg a hallgatókat. És akkor is eszünkbe juthat Vilka, amikor az egykorvolt marosvásárhelyi fiatal avantgárd művészcsapat, a MAMŰ neve felbukkan valahol. Ez a Marosvásárhelyi Műhely szóösszetételből híressé vált betűszó is az ő leleménye volt. Meg még sok egyéb. Talán a nemrég befejezett könyve is megjelenik, és eljut majd hozzánk valamikor.
Marosvásárhely ismét szegényebb lett egy hozzá a végsőkig ragaszkodó, példás humanistával. Jó lenne, ha legjobb, leghűségesebb fiai között őrizné meg Ágoston Vilmos emlékét.
