2020. október 30., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ősz hajszálak, megtisztult tekintetek, időbarázdákban életmagot őrző kezek ünnepe a mai. Nagyszülőké, a lépcsőfordulóban a fiatal rohanót mindig előreengedő szomszédoké, fényben és árnyékban sokszor megfürdött, ismerős és ismeretlen arcoké. Azoké, akikről gyakran, könnyen mondjuk: ,,a második gyermekkorát éli”. Azt az irigyelt időszakot, amelyben – elképzeléseink szerint – megáll a sok évtizede pörgő mókuskerék, és a kiszálló teljesen átadhatja magát a szabadság nyugalmának. A csendnek, az ősznek, az aranyszínben játszó mindennapoknak. Annak a pihenésnek és kikapcsolódásnak, amiért – ha öntudatlanul is – első munkanapjától kezdve hajtott. 

A valóság azonban legtöbbször egészen mást mutat. Nyugdíjazás után még sok évig ,,munkamezőn” ragadt asszonyokat és férfiakat, akiket nem a túltengő tettre készség, hanem az elégtelen anyagi helyzet tart továbbra is a pénzkeresők soraiban. Hófehér hajú, ,,jó hetvenes” beteggondozókat, akik a náluk is idősebb ápoltnak napi 8–10 órát állnak a rendelkezésére, vagy akiket a pénztelenség oda is költöztetett az ellátotthoz, így 24 órás ,,műszakban” teljesítenek. De a hétköznapok tükrében néha még ennél is nagyobbak az árnyak. A munkaképtelenné vált idősek között jócskán akad létminimum alatt tengődő, éhséget, hideget, fénytelenséget nem csak régi, háborús és háború utáni emlékekből ismerő. 

A jelenlegi garantált minimálnyugdíj alig több 700 lejnél. Az egységes nyugdíjpont szeptember elsejétől – a minimálbér alatti – 1265 lejről 1445 lejre emelkedett, miután a parlament által elfogadott 40% helyett 14% növekedést talált megvalósíthatónak a kormány. Egy hete újabb fordulat csigázhatta fel a politikai pártok ,,szappanoperájának” mellékszereplőjévé tett idős személyek érdeklődését, a parlament ugyanis azzal a módosító javaslattal fogadta el a költségvetés-kiigazításról szóló tervezetet, miszerint mégiscsak lesz 40 százalékos nyugdíjpont-emelkedés. Igazi ,,hideg-meleget” játszanak tehát a szálakat felülről mozgató ,,illetékesek” a közel ötmillió jogosulttal, akiket nem alamizsnaként, hanem egy ledolgozott élet természetes velejárójaként illetne meg a méltányos létfeltételeket biztosító nyugdíj. Gazdasági elemzők bonyolult eszmefuttatását lebutítva, az a baj velük, hogy sokan vannak. Túl sokan, mint az ,,aranykor” árvaházainak lakói. Mint a mostani, sokáig sokat ígérő demokrácia mostohagyermekei.

Gyakran és szívesen csodálkozunk rá a nyugat-európai jóléti társadalmak derűs, sportos, hátizsákos időseire, akik nyugdíjas éveiket, évtizedeiket nem a túlélés harcának, hanem kedvenc időtöltéseknek, új kalandoknak, örömöknek szentelhetik. Úgy érzem, a mi nyugdíjasaink nem vágynak ilyen mértékű fényűzésre. Őket a hétköznapok csendje, biztonsága, illetve az a tudat is boldoggá tenné, hogy nem éltek, dolgoztak hiába. És ez valójában így is van. Számtalan látható és láthatatlan érték marad a nyomukban, amiből az utánuk következő nemzedékek élhetnek, töltekezhetnek. Jó lenne nemcsak egyetlen naptári napon megköszönni nekik mindezt. Isten éltesse nagyszüleinket, idős szomszédainkat, ismerőseinket és a köztünk élő megannyi ismeretlent! Legyen szép októberjük, és a novemberi ködök se takarják el előlük a legfontosabbat: a hátrahagyott és az előttük álló idő hitét, simogató fényeit.