Vilmos gyermekkora csupa fontos napból tevődött össze, olyanokból, amelyeken mindig bizonyítania kellett. Nem volt kivétel ez alól a húsvéthétfő sem, sőt talán ez az ünnepi 12 óra rejtette magába reggel 9-től este 9-ig a legtöbb elvárást és feszültséget.
– Apám kérlelhetetlen maximalista volt. Annak idején tőle is rengeteget követeltek a szülei, így számára ez volt a természetes – kezdte történetét a harmincas évei végén járó szemüveges férfi. – A húgomat, Tímeát és engem drákói szigorral nevelt „családunk feje”, minden lépésünket meghatározta és ellenőrizte. A locsolónap Timinek felszusszanást hozott, ő ugyanis olyankor kedvére olvasgathatott, tévézhetett, ha éppen nem volt vendég nálunk, a végtelenül szelíd édesanyánk sohasem szekálta semmivel. A nehezebbik rész nekem jutott: talpig díszben – öltönyösen, nyakkendősen – indultam apámmal kora reggel megöntözni a rokonság nőtagjait. Gyalog jártuk keresztül-kasul a várost, ez is hozzátartozott a testi-lelki edzéshez, és mindenhol többszakaszos verset kellett elszavalnom, de nem ugyanazt. Apám választotta ki különös gonddal a bemagolni való alkotásokat, az idősebb vendéglátóknak komolyabb tematikájút, a kisgyermekes vagy fiatal lányos otthonokba könnyedebb, tavaszias sorokat. Az volt a mániája, hogy a hozzátartozók megjegyzik és utólag megtárgyalják egymás között, hogy hol mit mondott a fiacskája, ő pedig mindenáron büszkélkedni akart velem. A mellényzsebében tartotta az apróra hajtogatott kockás füzetlapokat a saját kezűleg leírt költeményekkel – három-négy mindig akadt –, és amikor valamelyik megöntözni való rokon háza elé értünk, becsengetés előtt elismételtette velem. Borzasztóan izgultam ilyenkor, mert tudtam, ha tévedek, szidás és esetleg haj- vagy fülhúzás is következik. Apám józan életű ember volt, de ha megkínálták, nem utasította vissza a pohár pálinkát, konyakot. Olyankor aztán mindig megjött a kedve, és velem is engedékenyebb lett, így szinte lestem, hogy mikor kap már annyi szíverősítőt, hogy ne érdekelje, ha nem jutnak eszembe azonnal a rímekbe varrt szavak.
– Általában sokat kellett várj, amíg ez bekövetkezett? – szóltam közbe.
– Ha szerencsém volt, a negyedik „állomás” után lazult a helyzet. De nehogy azt hidd, hogy én ettől sokkal komfortosabban éreztem magam. Apám szokatlan engedékenysége, kedveskedése legalább annyira ijesztő volt a számomra, mint a jól ismert terror, ami természetesen nemcsak ilyenkor, felfokozott lelkiállapottal járó ünnepnapokon, hanem a tanév összes napján és nyaralások vagy a téli szünidő alkalmával is megnyilvánult. Azt például, hogy minden erőfeszítése ellenére képtelen voltam megtanulni sízni, örök kudarcként élte meg. Zsákutca volt a kettőnk kapcsolata, amiből semmiképpen nem tudtuk megtalálni a szabadság felé vezető ösvényt.
– Meddig tartott ez az állapot? – kérdeztem.
– Most biztos arra számítsz, hogy azt mondom: a kamaszkori lázadásig. De nem. Napra pontosan addig, amíg újdonsült kolozsvári egyetemistaként be nem költöztem egy volt osztálytársammal a félretett pénzünkből bérelt, házinénis kicsi magánházba a nagy város egy csendes utcájában. Azzal hirtelen megszűnt fölöttem apám teljhatalma, én pedig valósággal lubickoltam ebben az örömteli élethelyzetben. Ettől persze továbbra is meg kellett vívnom a mindennapi csatáimat. Főleg az új emberekkel való ismerkedés okozott sok nehézséget, az otthonról hozott, önbizalomhiányba csomagolt megfelelési kényszer ugyanis sokáig ellehetetlenítette azt, hogy igazán meg tudjak nyílni mások előtt. Végül mégis találtam valakit, aki segített megismernem, ki is vagyok valójában. Több mint tizenöt éve élünk párkapcsolatban ezzel a fantasztikus nővel, és egyre gyakrabban beszélünk arról, hogy eljött az ideje a törvény előtt is összekötni az életünket. Tudom, hogy a párom régóta vágyik erre, de én még gyűjtöm hozzá az erőt.
– Mi tart vissza? – szólaltam meg újra.
– Biztosan furcsán hangzik, de azt hiszem, én magam vagyok a visszahúzó erő. Tartok attól, hogy egy házasságban akaratlanul is átváltozhatok apámmá, főleg, ha már gyerekek is bekerülnek a „képbe”. A szakemberek szerint ez kellő tudatossággal megelőzhető, én mégsem vagyok meggyőződve róla. A legnagyobb félelmem, hogy apám kontrollmániája egyszer csak belőlem is előtör, és zsarnokoskodni kezdek a szeretteimmel. Persze, a biológiai óra ketyeg, érthető, hogy a párom aggódik, hogy lemaradhat az anyaság csodájáról, de én még nem érzem elérkezettnek a pillanatot, hogy erre rábólintsak.
– Milyen most édesapáddal a kapcsolatod? – kanyarítottam vissza a beszélgetést a kezdetekhez.
– Ritkán találkozunk, inkább csak anyukám kedvéért térek be néha a régi házba, ahol felnőttem. De amikor ott vagyok, ugyanazt az alárendelt állapotot érzem az apámmal való érintkezésben, amit gyerekként tapasztaltam. Pedig soha nem vert meg, a haj- vagy fülhúzásban és a verbális fenyítésben merült ki nála a büntetés fogalma, mégis az egész jelenléte bénítóan hatott rám, és ez a mai napig nem sokat változott. Nem véletlen, hogy a húgom más országban teremtette meg magának a szabadabb élet feltételeit, és csak ünnepekre jön haza, amikor megteheti. Most úgy alakult, hogy a húsvétot itthon tölthette a férjével, így a párommal szerveztünk egy közös négyszemélyes gyalogtúrát locsolónapra Istenszékére. Mi egyébként mindig házon kívül ünnepelünk, a hagyományostól minél eltérőbb formában. Olyan is volt, hogy a tengert választottuk húsvéti úti célul, és ha majd egyszer apa leszek, biztos, hogy a gyermekekkel is elkiránduljuk ezt az időt. A jövő persze kiszámíthatatlan, de egy dologhoz nem fér kétség: nekik sosem kell majd szorongva várni a piros tojást.
