Van valami különleges és megfoghatatlan ebben a néhány napban. A magyar húsvéti ünnepkör már mögöttünk, a román még előttünk – a kettő közötti időszak mintha nem tartozna igazán sehova. Nem ünnep már, illetve még, de nem is a hétköznapok megszokott rendjének része. Inkább lebegés: átmeneti idő, amelyben jobban hallatszanak a világ zajai. Mert zaj – nos, az van bőven.
A geopolitikai térkép recseg-ropog, mintha egy rosszul összeillesztett puzzle darabjai próbálnának újra egymáshoz simulni. A folyamatosan érkező hírek egymásba torlódnak, és bár a földrajzi távolság megnyugtatónak tűnhet, a következmények nem ismernek határokat. A háborúk – amelyekről egyre többet beszélünk, és amelyekből egyre kevesebbet értünk – nemcsak a híradásokban vannak jelen, hanem a mindennapjainkban is. Áremelkedésekben, bizonytalanságban, kimondatlan félelmekben. Az ember pedig számol. Újra és újra, ám minden számolás végén ott marad az érzés: valami nem stimmel. És ebben a köztes időszakban ez az érzés különösen erős.
Talán azért, mert az ünnep egy kicsit mindig rendet tesz bennünk. Keretet ad. Megállít. Megengedi, hogy legalább néhány napra ne a világ gondjaival foglalkozzunk, hanem egymással. Ám amikor két ilyen keret között találjuk magunkat, túl hangsúlyossá válik, amit egyébként elfednénk: a létbizonytalanság finom és kitartó jelenléte. A hétköznapi bizonytalanságé. Azé, amely csendesen, de kitartóan és hosszú idővel számolva költözik be a gondolatainkba, majd szivárog elő onnan, amikor tankolunk, bevásárolunk, a jövőről gondolkodunk. Amely miatt egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést: vajon mi lesz holnap, mi lesz egy fél év múlva? És ami még fontosabb: mi marad ugyanaz? Lesz-e még kiszámítható hétfő reggel, lesz-e még értelme a hosszabb távú terveknek, vagy minden a rövid távú túlélés logikája szerint rendeződik át?
Talán éppen ezért kapaszkodunk tudat alatt is az ünnepekbe, a húsvéti időszakba – legyen az bármelyik naptár szerint –, mert ott még van egyfajta állandóság. Hagyományok, locsolás, nyuszijárás, tojás, sonka, család, templomi percek. Egy rövid időre úgy tehetünk, mintha a világ rendben lenne. Mintha a dolgoknak lenne egy természetes rendje, amelyhez vissza lehet térni. De a két húsvét közötti napokban szétfoszlik ez az illúzió, mert az ünnepből kifelé tartván a kérdések is hangosodnak. Amikor azt kérdezzük magunktól, hogy mennyire vagyunk felkészülve arra, ami jön. Hogy tudunk-e közösségként gondolkodni, vagy már csak egyénenként próbálunk túlélni. Hogy észrevesszük-e egymást ebben a bizonytalan térben, vagy mindenki csak a saját számításaiba temetkezik. Hogy mennyire vagyunk hajlandók szembenézni a valósággal, nemcsak elszenvedni azt. Mert lehet ezt az időszakot üresnek látni – a két ünnep közötti semminek –, de lehet résnek is az elképzelt jövőkép falán, amelyen keresztül újra tisztábban látszik a valóság, hiszen nincs ünnepi díszlet, amely elfedné. És a valóság most nem megnyugtató, de talán nem is az a dolga. Hanem az, hogy emlékeztessen: a stabilitás nem adottság, hanem törékeny állapot. Hogy a béke nem háttérzaj, hanem kivétel. Hogy az áremelkedések, a hírek, a háborúk és a bizonytalanság mind ugyanannak a történetnek a részei. És hogy az ünnepek közötti csend nem üresség, hanem üzenet, amelynek mentén újragondolhatjuk mindazt, ami valóban fontos. Mert az üzenet adott. Csak nem biztos, hogy tetszik.
