Tűsarok

 Az orvos levetette köpenyét, és ingujjban odaült a székre. Bal karján följebb húzta az inget, majd a nővér megtisztította az oltás helyét, és beleszúrta a fecskendőt. Néhány pillanat múlva egy kis vörös pont látszott a felkaron, azon a helyen, ahol a lyukas tű behatolt, és a vakcina szétterült a testben. Az orvos enyhe émelygést érzett, egyfajta lázas melegséget, s mintha egy kicsit szédült is volna. Felállt, felöltözött, majd elhagyta az oltásközpontot. Sápadt volt, szomjazott. Visszament a gárdaszobába, és leült az ágy szélére.

Kinn mentők szirénáztak, varjak károgtak a kórházat övező platánok lombjain, a szél vastag hópelyheket csapott az ablakhoz. Az orvos arra gondolt, ha eddig nem kapta el a vírust, oltás nélkül, most ennek is eljött az ideje. Társai már cikizték is azért, amiért utolsóként adatta be magának. Ráadásul a legutolsó adagot.

Közben az országban is krízis lett. Kitört a hisztéria, hogy nem elég az oltóanyag, egyre több a beteg, a gyártók sem bírják tartani az ütemtervet. A világszervezet már kongatta a vészharangot, hogy nem is jut minden országnak kellő mennyiségű gyógyszer. Így meg lehetetlen megállítani a fertőzést.

Kopogtak az ajtón:

– Egy betege várja, doktor úr!

– Azonnal jövök – válaszolta.

Egy hatvan év körüli, pirospozsgás úriember állt kint, ragyogó szemekkel, s nyújtotta is a kezét köszöntésre: – Üdvözlöm, doki. Emlékszik rám? Egy fél éve kerültem ki innen, gyógyultan. Magának köszönhetem. Azóta már a karanténból is felszabadultam, sőt most Covid-útlevelet is kaptam. Repülhetek vele bárhová!

– Isten hozta, Sándor! Miben segíthetek?

– Csak azért jöttem, hogy megháláljam.

– Ó, nem tesz semmit. Csak a dolgomat végzem.

– Sokat imádkozom Önért.

– Azt jól teszi, hisz a tudomány önmagában nem elég. Mi sem vagyunk istenek. Jézusnak könnyű, mert belelát a lélekbe. Mi még a testbe is alig.

– Doktor úr, kérem, fogadjon el tőlem egy kis apróságot. Egy csepp figyelmesség csak. És egy kis dobozkát nyújtott az orvosnak.

Az orvos átvette, kinyitotta, és meglepett tekintettel vizsgálta az ajándékot. Egy feszület volt, de egész különös. A korpusz körül kis rudacskákból aranysugarak, a két kéz pedig kitárva, szabadon, mintegy áldó-dicsőítő tartásban az ég felé, a keresztet csak hátul deréktájon érintette a test. Feltámadt, megdicsőült Krisztust ábrázolt.

Az orvos teljesen a látvány hatása alá került. Kivette a korpuszt a dobozkából, forgatta, tapogatta, a fény felé tartotta, majd a tenyerére helyezte. Ebben a pillanatban egy hangot hallott. Ellentmondást nem tűrő, harsány szózat döngött át az egeken, a következő pillanatban pedig már úgy tűnt, benn a szíve membránja veri vissza a hangot: – Kedvemre való vagy! Ez tetszik! Ő is meggyógyult!

Mire fölnézett, a beteg már nem volt ott. A folyosó távoli sarkából egy ijedt galambnak nyitottak ablakot a nővérek. Az orvos csak nézte, és izzadt tenyerében ösztönösen szorongatta ezt a különös feszületet. Talpas kegytárgyként csiszolták, ezüstből. Bevitte az orvosi szobába, és felhelyezte a polcra, a szakkönyvek mellé. Úgy tetszett, mintha ragyogna.

---

Egy hónap múlva, amikor a második, emlékeztető oltást is megkapta, különös fájdalmak jelentkeztek az orvosban. Erőtlenség kínozta, köhögés fojtotta, légszomj gyötörte, már-már kapkodnia kellett a levegőt. A kollégák konzíliumot tartottak, majd kikérték a laboreredményeket. Kiderült, hogy súlyos, pozitív. Szövődményekkel.

Egyszemélyes kórterembe helyezték, hogy megfigyelés alatt tarthassák. Nem találkozhatott senkivel, tilos volt őt megérinteni, egy levegőt szívni vele. Közben még betegebb lett. Erőt vett rajta a csüggedés, béklyóba kötötte a kilátástalanság. Mintha Isten is elhagyta volna. Telefonjának hála, az édesanyja egy éjszaka belopózott ugyan, de őt is hamar felkutatták és karanténba helyezték. Mert megszegte a szabályt.

Gyötrelmes éjszakája volt. Ömlött róla a veríték. Pizsamája elszíneződött az izzadságtól. Mint egy véráztatta fehér köpeny baleset után, vagy mint sebészruha műtétkor. Rémálmai voltak: fényes kereszt, kegyetlen ordibálások, halálhörgés körülötte vagy inkább benne.

Olykor egy-egy angyali sugallat-fuvallat érintette meg. Ilyenkor felriadt, majd ernyedten hanyatlott vissza a test. A lélek eddig ugyan kész volt, most azonban az is elbágyadt. Hiába könyörgött az angyalnak, a kelyhet neki is ki kellett innia. A többiekért. A maradókért.

 Így merült álomba.

---

Reggel, amikor a szolgálatos orvos belépett a kórterembe, valósággal rázuhant a Fény. Szinte felölelte a túlvilági fényesség, ami benn fogadta. Akárcsak ha a napba nézett volna.  Az orvos csak állt, pislogott, térdei meginogtak. Miután megdörzsölte a szemét, megrendülve vette észre, hogy kollégája orvosi köpenye szépen összehajtva ott az ágyon. Az asztalon gyertya pislákol. Mellette egy kis talpas szobrocska a feltámadt Jézussal. Zsebéhez nyúlt, a maroktelefon üzenetet jelzett.

Elolvasta: Vészhelyzet! A járványnak vége. A vírus eltűnt. Gyere hamar!

---

A nővérke tűsarkú cipőjének hangos kopogása elnyomta a kórházi sziréna hangját.

Sebestyén Péter