Ketten álltak rajtam kívül a tömbházlakók közköltségének kifizetésére szolgáló konténer előtt. Két ősz hajú asszony: egy szigorú arcú, madárcsontú és egy szelídebb, gömbölydedebb. Csak látásból ismertem őket, de közöttük érzékelhetően bizalmasabb volt a viszony. Csendben vártunk a pénztáros érkezésére, aztán az alacsonyabb, mosolygós megszólalt.
– Azt mondják a hírekben, hogy meg kell szokjuk a szegénységet. Mintha eddig is nem beosztással éltünk volna. Nekem egy kenyér egy hétig is eltart, tejet is csak hetente egyszer-kétszer ha veszek.
– Úgy, ahogy mondod – bólogatott a magas, sovány. – Mi már rég megtanultuk, meddig ér a takaró. Annak idején, amikor a hetvenes években dolgozni kezdtem mint bolti eladó, volt olyan kolléganőm, aki szinte naponta eltört „véletlenül” pár tojást, aztán gyorsan lábosba tette, és a nap végén hazavitte. Hamar rájöttünk a „stikára”, de elnéztük neki, mert tudtuk, hogy elvált asszony, és két kisgyermek várja otthon. Akkoriban sem volt könnyű az élet, és az ő helyében talán én is ezt tettem volna. De nekem szerencsém volt az urammal, Isten nyugtassa, vele mindig meg lehetett beszélni, mit mire költünk, és soha nem kellett még csak kölcsön sem kérjünk senkitől.
– Én sem szorultam másra, pedig tudod, hogy nekem nem volt segítségem, csak a Jóisten – vette át a szót a beszélgetőtárs. – Annak idején édesanyámék úgy tanítottak, hogy inkább egy hónapig zsíros kenyér és főtt krumpli legyen az ebéd, mint egy hétig királyi lakoma, utána meg koplalás. Igaz, a férjem sok pénzt elvitt a háztól, mert a cigaretta és az ital sohasem volt olcsó mulatság, de szerencsére még időben megjött az eszem, és választás elé tudtam állítani: én vagy a sörösüveg. Gondolkozás nélkül az utóbbit választotta. Sokat okosodtam én akkor, és azóta is a saját kezemben tartom az életem. Persze, ha valaki megkér rá, kisegítem, ahogy tudom, de aki egyszer eljátssza előttem a becsületét, másodszor hiába fordul hozzám. Jó pár évvel ezelőtt egy szomszédasszony megkért, hogy kezeskedjem neki egy bankkölcsönnél. Tudtam, hogy bajban van, megsajnáltam, és belementem. Két hónap sem telt el, és a „kedves” szomszéd elhurcolkodott külföldre dolgozni, persze, az eszébe sem jutott, hogy a részletet a messzi távolból is utalni kell a banknak. Szépen rám maradt a hitel, majdnem egy évig törleszthettem. Azóta óvatosabb vagyok, és ilyen jellegű segítséget még véletlenül sem adok senkinek.
– Nem is szabad – helyeselt a szigorú arcú. – Annyi rémhírt hallani egyedül élő emberekről. Mintha a csalók pontosan tudnák, kihez kell bekopogni különféle átlátszó dumával. Itt, a negyedben is lakik egy idős asszony, akitől kedvesen mosolyogva vitte el a megtakarított pénzét a magát hőközpontellenőrnek kiadó gazember. Hozzám nem szoktak vendégek jönni, legfeljebb csak karácsonykor, úgyhogy hiába csenget be bárki a kaputelefonon, még a lépcsőházba sem engedem be. Mindig azt mondja a bebocsátást kérő, hogy reklámújságot hozott, de honnan tudjam, hogy így is van? Meg aztán kinek kell reklámújság ebben a nagy nincstelenségben?
– Az már igaz, lelkem – hagyta rá a mosolygós. – Hiába írják, hogy mától holnapig vagy holnaputánig pár lejjel olcsóbb az ásványvíz, én úgyis világéletemben csapvizet ittam. Ha meg néhanapján valamiért elvették a vizet, „kirándultam” egyet a közeli csorgóhoz, és szépen kiszolgáltam magam onnan. Csak azt a vizet fel kell forralni, kicsit macerás. Igaz, ha hazajön a lányom meg az unokám, veszek mindent, amit szeretnek, húst is, édességet is. Ritkán jönnek, évente egyszer-kétszer, Amszterdamból ugyanis körülményes az utazás, nincs direkt repülőjárat, csak Kolozsvárra, onnan meg buszozni kell. De a lényeg, hogy jól vannak, megvan mindenük, én meg itt kibogozom valahogy a mindennapokat.
– Már csak a villanyszámla miatt aggódom, azt mondják, az is hamarosan jól megdrágul – terelte el a szót a családi életről a másik asszony. – Pedig szeretek tévézni, a délutáni sorozatok kapcsolnak ki igazán, és amíg lehet, nem is mondok le egyről sem. De a fürdőszobában például egy ideje este sem kapcsolom fel a villanyt. Szereltem a falra, a kád fölé egy elemmel működő zseblámpát, azt használom sötétedés után. Kíváncsi vagyok, mennyi pénzt sikerül így megtakarítani. Tiszta túlélőjáték ez az egész.
A következő pillanatban sietős léptekkel megérkezett a közköltséget szedő hölgy. Sajnálkozó pillantással kért elnézést tőlünk, amiért megvárakoztatott – bár én ezt kicsit sem bántam –, aztán be is vonult a szűk helyiségbe. Elsőként a magas, sovány asszony lépett a konténer ablakához, hogy törlessze az aznap kifüggesztett, legújabb összeget. Alacsony barátnője egyszerre három számlát fizetett, a magáén kívül még bizonyára két szomszédét. Mögötte már csak én álltam, így nem zavartatta magát, hosszú percekig elbeszélgetett a pénztárossal. Rendszerint irritálnak az ilyen helyzetek, de ezúttal nem volt bennem harag. Csak hallgattam a finom, vékony hangon egymásba horgolt szavakat, és tenyérnyi asztalterítők jutottak róluk eszembe. Olyanok, mint amilyenek régen törékeny vázák alatt fehérlettek, a béke és a biztonság valós vagy illuzórikus érzetét keltve.
