A tudás nem elég, emberség is kell hozzá
Nagyon ,,kalimpál” már évek óta sógornőm szíve, biztosan közrejátszott ebben a későre operált basedowja is. Mindig csak halogatta, eladdig, amíg már nem lehetett tovább húzni a dolgot.
Nagyon ,,kalimpál” már évek óta sógornőm szíve, biztosan közrejátszott ebben a későre operált basedowja is. Mindig csak halogatta, eladdig, amíg már nem lehetett tovább húzni a dolgot.
Hol viccesen, hol sóhajtozva mesélt nekünk erről az operáció után is megmaradt, netán a korral is járó bajáról, valahányszor találkoztunk.
Időnként járt felülvizsgálatra, most azonban komolyan el kezdett rendetlenkedni, „nincs kiút, kórházi kezelésre/ellátásra van szükség” – mondta az egyik vásárhelyi járóbeteg-rendelő szakorvosa és megírta az azonnali beutalót.
Nem nagyon akaródzott menni, legszívesebben elhalasztotta volna, haza is utazott a beutalóval együtt, igen ám, de van úgy, hogy a szív nem viccel. Délután már a mentő vitte vissza Vásárhelyre a kórházba. Innen aztán pörögtek az események. A sürgősségin, ahová a mentő vitte, két fiatal magyar orvos, egy férfi meg egy nő vette kezelésbe, megnézték a papírjat, rátették valamiféle műszerre, összedugták a fejüket és nem éppen udvariasan kezdtek el méltatlankodni, hogy miért is ment oda.
Szegény sógornőm éppen el akarta pityeregni magát nemcsak baja de a fajtája általi szép fogadtatás miatt is, amikor megjelent ezen két egyén felettese, egy román orvosnő. Kedvesen szólt hozzá, ő is megnézte az addigi vizsgálatok eredményeit és kimondta: a beteget be kell fektetni a kórházba, nemhiába küldte be egy szakorvos.
A szívkórházba érve, nem tudni, szíve kalimpálásának csillapítására, avagy idegei megnyugtatására, újabb hidegzuhany zúdult a fejére: „Ezelőtt két nappal maga a saját lábán jött ide hozzánk” – mondta szinte vádlóan a szolgálatos magyar nemzetiségű doktornő. A mentőövet itt is egy román doktor dobta be, aki minden ellenszél dacára aláírta a befektető papírt. Az idő késő estébe nyúlt, mikor végre megszusszanhatott az egyik kórházi ágyon.
Azóta összebarátkozott egy nagyon kedves, fiatal román orvossal, akivel kölcsönösen biztatják egymást, beszéljen ki-ki a saját anyanyelvén, mert sógornőm megérti románul, az orvos meg magyarul, amit egymásnak mondanak. Már jobban is érzi magát. Hiába, a szaktudás egymagában nem elég, emberség is kell hozzá.
Vasárnapi látogatásomkor mesélte mindezt el nekem, hol mulatva, hol mérgelődve a történteken, én meg nem álltam meg, minden jövőbeni megtorlás meg lebeszélése ellenére, hogy le ne írjam. Okulásra, kedves magyar tagozatos orvosaink.
Fogarasiné Bereczki Irma, Marosvásárhely
