A Truman-doktrínát 70 éve hirdették meg

Hetven éve, 1947. március 12-én mondta el Harry S. Truman amerikai elnök a Kongresszus két házának együttes ülésén azt a beszédét, amelyben a kommunista terjeszkedés veszélye miatt meghirdette a „feltartóztatás” politikáját. A nem sokkal később már Truman-doktrínaként emlegetett elvrendszer nyilvánvalóvá tette: a második világháború alatt létrejött antifasiszta koalíció végleg szétesett, és beköszöntött a kétpólusú világ korszaka.

A második világháborút követően alapjában rendeződtek át a nemzetközi erőviszonyok. Nagy-Britannia és Franciaország ugyan győztesnek mondhatta magát, de középhatalommá süllyedt, a világ hatalmi központja Washingtonba és Moszkvába került. Az Egyesült Államok gazdaságilag és politikai súlyát tekintve is rendkívül megerősödve fejezte be a háborút: évente 15 százalékos volt a gazdasági növekedés, és a romokban heverő Európának nyújtott háborús kölcsönök révén az itteni aranytartalékok átcsordogáltak a tengerentúlra. A másik nagy győztes a Szovjetunió volt, amelynek a háború végén, a jaltai konferencián az angolszász szövetségesek lényegében átengedték Kelet- és Közép-Európát. A két új szuperhatalomnak nem voltak szoros gazdasági kapcsolatai, politikai rendszerük és nyelvezetük is teljesen eltérő volt, így nem csoda, hogy kölcsönös bizalmatlanság jellemezte őket. Sztálin az amerikai atommonopólium miatt aggódott, a nyugatiak pedig azért, mert a szovjet támogatást élvező kommunista pártok nemcsak Kelet-Európában, hanem Görögországban, Olaszországban és Franciaországban is megerősödtek.

A hidegháború kezdetét hagyományosan a volt brit miniszterelnök, Sir Winston Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédétől szokás számítani, amelyben Európa megosztottságára, a kontinensre leereszkedő vasfüggönyre figyelmeztetett. A közönség soraiban ott volt Truman elnök is, aki maga is tisztában volt a várható politikai fejleményekkel. Amikor 1947 elején a Görögországban dúló polgárháborúban az antikommunista erőket támogató Nagy-Britannia bejelentette: erőforrásai elfogytak, a görög kormányfő és külügyminiszter Washingtontól kért segítséget. Truman gyors döntést hozott, amelyet március 12-én ismertetett a kongresszus két házával. A demokrata elnök ezt megelőzően találkozott a republikánus többségű két ház vezetőivel, és „halálra ijesztette” őket. Így fogalmazott: a térségben egy kommunista állam olyan lesz, mint egy rohadt alma, amely egy egész hordónyit képes megfertőzni. Görögországot és Törökországot pedig olyan dominókhoz hasonlította, amelyek ha eldőlnek, az amerikai pozíciók végletesen meggyengülnek a térségben.

Az elnök tizennyolc perces beszédében 400 millió dolláros segély odaítélését kérte a Görögországban fenyegető totalitárius fordulat megakadályozására, a kommunista törekvések feltartóztatására. Mint mondta: „a szabad nemzetek megsegítése nem jelent többet, mint annak nyílt elismerését, hogy a totalitárius rendszereknek a szabad népekre közvetlen vagy közvetett agresszióval való rákényszerítése aláássa a nemzetközi békét és ennél fogva az Egyesült Államok biztonságának alapjait. Úgy gondolom, hogy az Egyesült Államok politikájának támogatnia kell azokat a szabad embereket, akik ellenállnak a fegyveres kisebbségek vagy a külső erők alávetési kísérleteinek.” A kongresszus megszavazta az elnök által kért összeget, amelyből Görögország 350, Törökország 50 millió dollárt kapott.

A Truman-doktrína legfőbb politikai célja a feltartóztatás (containment) volt, de gazdasági és biztonságpolitikai elemei is voltak. A washingtoni vezetés tisztában volt azzal, hogy az európai újjáépítés segítheti a következő háború elkerülését, és azzal is, hogy ha ez amerikai segítséggel valósul meg, abból az amerikai gazdaság busás hasznot húzhat. Néhány hónappal később, 1947 júniusában George C. Marshall külügyminiszter átfogó segélyprogramot hirdetett meg minden háború sújtotta európai ország számára, amennyiben az kész együttműködni az Egyesült Államokkal. A Marshall-terv keretében 

mintegy 14 milliárd dollárnyi segélyt osztottak szét, és létrejött az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (OEEC, 1960-tól OECD).

A Truman-doktrína biztonságpolitikai elemét az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO 1949-es létrehozása jelentette. Ahhoz azonban, hogy az ötletgazda Egyesült Államok is tagja lehessen a szervezetnek, alkotmánymódosítást kellett végrehajtani, a NATO első bővítési hullámában a geostratégiai, geopolitikai jelentőségű Görögországot és Törökországot is felvették a szervezetbe.

Truman elnök 1950-ben egy szigorúan titkos politikai tervet is aláírt: az NSC-68 „című” dokumentum új külpolitikai irányvonalról határozott, amely szerint a passzív feltartóztatást aktív feltartóztatási politika váltja fel. Az éles hangnemben íródott dokumentum egyértelműen kimondta: a kommunisták világuralomra törnek, amit minden eszközzel meg kell akadályozni.

Az ötvenes évek elejére már teljes erővel dúlt a hidegháború, a két tömb élén álló nagyhatalmak csak formális találkozók alkalmával néztek farkasszemet egymással, a konfliktusokat pedig a hierarchiában alacsonyabb pozíciót elfoglaló államok hadszínterein vívták meg egymással. A Truman-doktrína lényegében a nyolcvanas évekig meghatározta az amerikai külpolitikát, csak a kétpólusú világ felbomlásával vesztette végleg érvényét. (MTI)