A „rendszerváltós” évfolyam találkozója

Évfolyamtalálkozójukat tartották az 1989-ben végzettek, az „aranykorszakban” utoljára útnak indítottak és többnyire a Kárpátokon túlra kihelyezettek. Akkoriban még a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet általános orvosi és gyermekorvosi karának a magyar hallgatói voltak. Ma hozzávetőlegesen fele-fele arányban maradtak itthon és hagyták el az édes anyaföldet. Amely mindig visszavár, egyetemi találkozókra kiváltképpen.

A 35 éves találkozó „hivatalos” része a Studium-Prospero Alapítvány Trébely utcai tanári lakások szakkollégiuma kertjében kezdődött. A kert végében, a városra néző, csodálatos panorámával bíró domboldalon az alapítvány ügyvezető elnöke, dr. Vass Levente kezdeményezésére jelenleg mintegy másfél tucat kopjafa sorakozik. A Madarasi Hargita, a Nyerges-tető vagy éppenséggel a még közelebbi Bözödújfalu kopjafaerdőire emlékeztető, egyre gyarapodó számú kopjafák közössége, családja. „Kopjafaiskola”, hiszen a marosvásárhelyi orvosegyetem végzős évfolyamainak a fába vésett mementója a mindenkori végzettek és tanáraik, élők és holtak emlékére. Mindegyik kopjafa, a legújabban leleplezett is, itt van az életünkben, és itt lesz a halálunk után is egy talpalatnyi örökkévalóságra.

Az ünnepélyes együttléten Nagy László – nyugalmazottan is aktív – unitárius lelkész szép gondolatokat fogalmazott meg az itthonmaradásról, az orvosi hivatásról. Dr. Vass Levente kiemelte az alma materhez való mindenkori tartozás jelentőségét és annak a tudatát, hogy a Somostető aljából nemcsak a Székelyföld vagy Budapest felé fordíthatjuk az arcunkat, hanem a városban járva jóleső érzéssel tekinthetünk a víztorony aljába elhelyezett kopjafák felé. Dr. Ábrám Zoltán végzős az 1989-es évfolyam kopjafájára vésett szöveg üzenetét ismertette: „aki megért/ s megértet/ egy népet/ megéltet” (Kányádi Sándor: Játszva magyarul). A szinte napra pontosan hat esztendeje utolsó útjára, a nagygalambfalvi kert végében található nyughelyre kísért erdélyi költőóriás tömör soraiban az erdélyi magyar értelmiségi lét lényegét foglalta össze. Vizi E. Szilveszter, az orvostudomány egyik kiemelkedő magyar képviselője mind a költőt, mind az idézetet kedvencének tekintette. Mondanám, a kisebbségi orvosra és betegére is érvényes a tömör vers parafrázisa: „orvosolva magyarul”, megérteni és megértetni a beteggel annak megéltetése érdekében.

A találkozón megjelent évfolyamtársak beszámolója során az „osztályfőnök” szerepét a nemrég 91. születésnapját ünneplő dr. Ferencz László nyugalmazott belgyógyász orvosprofesszor látta el. Egykori tanítványaiként – a megszokott jókívánságokon túl – azt a vallomást közvetíthetjük számára, hogy személyében a szerény, megalapozott tudású, betegközpontú orvostanár példaképét őriztük meg. Saját egykori vallomásával összhangban: „Diákjaimat úgy oktattam, hogy ne »mesteremberek«, hanem az orvosi hivatásnak élő orvosok legyenek”. 

Megemlítve, hogy dr. Ferencz László professzor oktató pályafutása, szakmai alapossága egy kiterjedt mesterműben csúcsosodott ki (A belgyógyászati diagnosztika kézikönyve, I-IV. kötet, EME, Kolozsvár, 2002–2005). Nyugdíjas évei kutakodásainak és a tőle megszokott precíz kutatómunkájának – ezúttal etimológiai témájú – várható és várt „gyümölcséhez” további kitartást és jó egészséget kívánunk! 

 Az erdélyi magyar orvosképzés fellegvárában, Marosvásárhelyen kiemelt tisztelet övezi a gyógyítókat, orvostudorokat, tanítómestereket. Egykori betegeik és tanítványaik, a város orvostársadalmát becsülő újabb nemzedékek nem feledkeznek meg róluk. A szeretet jegyében, ahogyan a középkor kiemelkedő gyógyító mestere, Paracelsus vallotta: „Az orvoslás legfőbb alapja a szeretet”.