Transzilván gyűjtőszenvedély

*Kezdés előtt a tárlatnyitó szereplői a marosvásárhelyi Art Nouveau Galériában 2025. február 4-én (balról): Kurta Kinga műsorvezető, Bogdán Zsolt színművész, Markó Béla költő, Szepessy László műgyűjtő, Aknay János festőművész, Dull Bence színművész (Fotó: N.M.K.)

Az alkotáshoz szükség van velünk született tehetségre, legyen szó képzőművészetről, zenéről, színházról vagy irodalomról. Meg aztán kell hozzá tapasztalat és tudás. Kell eredetiség is, úgy mutatni meg a környezetünket, ahogy más még nem látta. Folytathatnám, mi minden szükséges még egy remekműhöz, de ezek nyilvánvalóan közhelyek. Amiről viszont kevesebbet beszélünk, pedig szerintem a leglényegesebb: a remény. A már-már gyermeki optimizmus, hogy amit alkotunk, mi magunk vagyunk, és ezáltal mulandó életünk átmenthető kőbe, bronzba, festékbe, betűkbe, hangjegyekbe. Meggyőződésem, hogy minden művészben ott munkál ez a különös animizmus, hogy az általunk létrehozott tárgyakban benne van a lelkünk egy darabja is. A művészet nem más, mint meghosszabbított gyerekkor, de az időközben felnőttként megszerzett világ- és emberismerettel társítva.

Mint ahogy mindig gyermeki öröm számomra egy képtárban bolyongani, és igazi elégtételem, hogy járhattam-kelhettem, nem is egyszer, a Louvre-ban vagy számos olasz galériában. De még békeidőben láthattam a moszkvai Tretyjakovot vagy a szentpétervári Ermitázst is, és tudni vélem, hogy nemcsak egy-egy műnek, hanem a múzeumoknak is lelkük van. Abban a pillanatban, hogy a kurátorok néhány képet vagy szobrot egymás mellé helyeznek, ezek a művek egyetlen élő szervezetté állnak össze. Ha ideiglenes tárlatról van szó, csak két-három hétre vagy hónapra, ha pedig állandó kiállításról, akkor hosszú időre. Már amennyiben, akik a műveket egybegyűjtötték és elrendezték, képesek valamiféle láthatatlan vérkörrel összekötni a kiállított tárgyakat. Hideg fej, forró szív kell ehhez is.

A jó gyűjtemények élnek, azt hiszem. Meg akarnak mutatkozni nekünk. Melyikünk nem gyűjtött valamit hajdanában? Mondjuk gyufásdobozt, amikor még voltak színpompás gyufásdobozok. Esetleg régi pénzérméket. És főképpen bélyeget. Abban is reménykedve, hogy hátha egyszer felbukkan valahonnan egy ritkaság. Egy kék Mauritius vagy legalább egy moldvai ökörfejes. De élet volt a bélyeggyűjteményben enélkül is. Milyen jó volt időnként elgyönyörködni a parányi műalkotásokban. Elmúlt ez is, lassan már bélyegre sem lesz szükség. De egyvalami nem múlik el: a sóvárgás, hogy a művészet segítségével halhatatlanná váljunk.

Illúzió-e ez csupán? Szepessy László gyűjteményét, illetve annak az itt körülöttünk pompázó válogatását nézve, azt gondolom, hogy a gyűjtés, sőt a kiállításszervezés is éppúgy egyfajta teremtés, mint a festés, a komponálás vagy az írás. A falnak fordított kép vagy a becsukott könyv halott. Akkor kezdenek élni, ha nézzük a képet vagy olvassuk a könyvet. Szepessy László nem először rendez tárlatot. Felidéztem már máskor, de megismétlem: minket nemcsak a politika tett munkatársakká és barátokká is, hanem még valamikor a nyolcvanas években úgy ismertem meg, hogy felkértek, írnék valamit a fiatal marosvásárhelyi képzőművészekről, és valaki azt tanácsolta, keressem meg őt, aki a legjobban tudja, ki mennyit ér abból a generációból. Tudor negyedbeli tömbházlakásukban egymás után hozta elém gyűjteményének legszebb darabjait. Tőle hallottam legelőször Barabási Győzőről, neki ezen a tárlaton is látható egy képe, de hosszan beszélgettünk a MAMŰ, vagyis Marosvásárhelyi Műhely akkor még nagyrészt itthon élő tagjairól, György Csabáról, Krizbai Sándorról meg néhány más nemzedéktársunkról, akik szintén szerepelnek a mostani tárlaton. A szovátai Kuti Dénesékről is. Már-már átláthatatlanul gazdag volt akkor az itteni képzőművészeti élet.

Szepessy László gyűjtőszenvedélye egy időre aztán háttérbe szorult, őt is más irányba vitte a politika, de a gyűjtést nem hagyta abba. Azt hiszem, ez nála olyan, mint a hajózás az ókoriaknál: navigare necesse est, vivere non est necesse. Számára ez alkotás. Említettem az imént, hogy még a múzeumoknak is egyéniségük van. Így van ez a magángyűjteményekkel is. A körülményektől is függ nyilván, hogy miből áll egy kollekció, és Szepessy László elsősorban a marosvásárhelyi művészek munkáiból válogat nekünk most is, főleg az idősebb generációk legjobbjainak munkái láthatók itt, Piskolti Gábortól Bordi Andrásig, Nagy Páltól Zsigmond Attiláig vagy Török Pálig. Nem beszélve Izsák Mártonról, akinek voltak ugyan irányzatos szobrai, de az egyik legjobb marosvásárhelyi köztéri szobor, a Holokauszt-emlékmű is az övé, és ezen a kiállításon is megragadja a figyelmünket több remek munkája, például a Leányfej. Mint ahogy érdemes megállni Kiss Levente, Moldován Mária vagy Sánta Csaba szobrainál. De szólnom kellene a Barabás család kivételes helyéről is Marosvásárhely huszadik századi képzőművészeti életében. Sok adósságunk van, ez az igazság. Szepessy László megpróbál ebből valamennyit törleszteni. Milyen jó, hogy itt van Incze István, Nyilka Róbert, Sükösd Ferenc és Porzsolt Borbála néhány műve is egy transzilván tündérvilág emlékeként. Meg hát azok a magányos alkotók, akikről valamiért életükben is hajlamosak voltunk megfeledkezni. Talán mert külön utakon jártak. Pedig Szép György Fehér háza egészen lenyűgöző, benne van az erdélyi táj és erdélyi ember minden rejtőzése, minden félelme a változástól. És Vass Tamás! Égő tekintetében mintha egy kevés őrület is lobogott volna mindig, de milyen precíz, milyen aprólékos, milyen szuggesztív A győztes című rézkarca! Milyen aktuális ma is! Nem folytatom a névsorolvasást, úgyis kimarad valaki, ám tessék még megnézni az eddig említetteknél fiatalabb Bartha Józsefet is, többek közt azért, mert amit itt láthatunk tőle, a Tangó mintegy hitelesíti későbbi installációit vagy montázsait. 

Majdnem száznyolcvan művet választott ki gyűjteményéből Szepessy László, miután több hónapon át ritkította a listát, tette-vette, mérlegelte, alkudozott saját magával, hogy el is férjen, reprezentatív is legyen. Közelről figyelhettem ezt a keserves munkát. Úgy vélem, megérte. Reprezentálja a gyűjtőt a tárlat, és reprezentál minket, marosvásárhelyieket is ugyanakkor. Bevallom, számomra is nagyon személyes üzenetük van ezeknek a festőknek és szobrászoknak, akiknek többsége már nincsen közöttünk, kitelepültek vagy meghaltak. Nem feledhetem, hogy rossz időkben milyen jó, milyen igényes művészetnek adott életet ez a város. Beleértve a Művészeti Líceumot, amely felért egy főiskolával. Színházi élet ma is van, a Művészeti Egyetemen is sokkal többen tanulnak, mint valaha, de a képzőművészek mintha árnyékban lennének ahhoz képest, amilyen figyelem övezte őket a hetvenes években, amikor én Marosvásárhelyre kerültem. Diktatúrában éltünk, de a kultúrát nem tudta maga alá gyűrni teljesen az a rendszer. Ez itt is jól látható. Most nincsen diktatúra, de ahhoz, hogy ne is lehessen, a kultúrára szükség van továbbra is. Kellenek a művészek, kellenek a gyűjtők, kellenének a mecénások is.

Egy ilyen kiállítás persze mindenekelőtt a gyűjtő arcát mutatja meg, az ő lehetőségeit és választásait. Végül is mindannyiunkat az jellemez a leginkább, hogy milyen lehetőségeink voltak, és abból mit választottunk. Egyértelműen kiderül itt is, hogy Szepessy László kiket szeret, kikkel van szoros kapcsolatban, kiket tart nagyra itthon vagy Magyarországon. Aknay Jánossal nem először találkozunk Marosvásárhelyen, és ez kettőjük szoros barátságának köszönhető. Az itt kiállított impozáns Aknay-munkák, akárcsak Deim Pál művei, tiszta színeikkel, geometrikus formáikkal nagyon is szentendrei ihletésűek, különös módon mégis a tárlat erdélyiségét erősítik. Azt a formai nyugtalanságot, azt az állandó fény-árnyék ellentétet, amely egyaránt utalhat az erdélyi táj hullámzására, szurdokok, meredélyek, dombok állandó torlódására és az erdélyi városok egymáshoz szorított színes kockáira, kúpjaira, hasábjaira. Erdély az a hely, ahol nincsen hely, mondhatnám. Szentendre is ilyen. Nincsen hely nyújtózkodni, csak egymásra támaszkodva, egymáshoz szorulva lehet élni. Van egy Bortnyik Sándor-kép is itt, talán remekmű. Erdélyi várost idéz az is. Ahol csak felfelé lehet terjeszkedni.

„Mutassátok meg a költőket, akiket olvastok, s megmondom, kik vagytok” – írta egykor Lászlóffy Aladár. Ebből a kiállításból mi is megtudhatjuk, kicsoda Szepessy László. Az egész tárlatból, de legfőképpen abból, hogy kikhez áll a legközelebb művészként és emberként is. Aknay János, Balázs Imre, Haller József, Jakobovits Miklós, Józsa Nemes Irén, Kusztos Endre, Szécsi András például több munkával szerepel. Akárcsak a nagyszerű szobrász, Gyarmathy János, akinek bronzszobraiban mozgás és feszültség van. Meg gondolatiság. Csupa bibliás művész. Nem egyházi értelemben, ez kinek-kinek a magánügye, hanem az emberi szenvedés közvetlen vagy közvetett ábrázolásával. Akár a keresztre feszítést megidézve, akár egy kettétört fát. Aknay Jánost madonnák és angyalok veszik körül, de Szepessy László gyűjteménye különben is valamilyen transzilván szenvedéstörténet, még a szobrászként ismert Román Viktornak is két szépséges Kék madonnája van itt, pasztell mindkettő. 

Nemcsak Erdélyből, nemcsak Magyarországról, hanem máshonnan is láthatunk néhány munkát. Németek, hollandok, szlovákok, ukránok. Köztük egy-két alig ismert vagy a szó szoros értelmében ismeretlen művész. Azon gondolkoztam, amíg figyeltem, miként dolgozik Szepessy László a válogatáson, hogy mi értelme kiállítani ezt a néhány úgymond külországi művészt is, akikről nem sokat tudunk. De el kell fogadnom, hogy éppen ez a lényeg: itt nem művészeket látunk, hanem műveket. Nagy bátorság kell, hogy ne a kánonhoz igazodjék valaki, hanem egyszerűen ahhoz, ami tetszik neki. Ezek a képek és szobrok valójában egymást is igazolják. „Mutassátok meg a költőket, akiket olvastok, és megmondom, kik vagytok”? Igen. De a fordítottja is fontos, valahogy így: mutassátok meg, hogy ki olvas titeket, és megmondom, kik vagytok. Transsylvania olyan – olyan is! –, amilyennek Szepessy látja. Erdős tájak, szemérmes – igen, szemérmes – aktok, puritán arcok. Halottszürke Mária és élettel telt Krisztus, mint Balázs Imre Pietáján. Fák és házak, vonalak és hasábok. Kazlak és kúpok. Boglyák és gömbök. Tradíció és modernitás egy helyen. Jól látszik, hogy a gyűjtemény gazdája mindkettőt magáénak érzi. Varázslatos a mi erdélyi világunk, sugallja. De csak akkor, teszem hozzá, ha a múlt nem takarja el a jövőt, és a jövő sem törli a múltat. Ez a tárlat erről is szól, és ezért is érdemes végignézni. 

Tapasztalatból tudom, milyen nehéz egy verseskönyvet megszerkeszteni. Ehhez képest sokszorosan nehezebb lehetett ezeket a képeket és szobrokat élő egésszé rakni össze. Házak, fák, portrék vagy absztraktok sorakoznak itt, többnyire csoportosítva, de ha kell, rugalmasan el is térve a szabálytól. Így egymás mellett ezek a művek meggyőznek minket, hogy a művészet mindenütt ugyanaz, Németországban, Magyarországon vagy Romániában. Bár minden művész külön egyéniség, fiatalok és öregek, élők vagy holtak, de egybeillenek a generációk és régiók, ha össze tudjuk rakni a puzzle-t. Mindez önbizalmat is adhat nekünk, hogy ebben a városban is létezett és létezhet nagy művészet. Előttünk a bizonyíték, hogy lehetünk egyszerre marosvásárhelyiek és európaiak. Maradjunk ennyiben!

*Elhangzott Szepessy László műgyűjtő Varázslatos világ címmel rendezett kiállításának megnyitóján 2025. február 4-én a marosvásárhelyi Art Nouveau Galériában