Az édesapa képe

Egykori pedagógusok régi emlékei

1990 szeptemberében a marosvásárhelyi 15-ös Általános Iskola és a Pedagógiai Líceum tanári kara egy kellemes modorú, jellegzetes mosolyú, 49 éves zenetanárral lett gazdagabb. S vele együtt a vásárhelyi zenei élet is. Kovács András (1941–2018) addig sem volt ismeretlen a vásárhelyiek előtt, hiszen ő maga is itt élt, többször szerepelt a Kultúrpalotában közönség előtt, az általa énekelt népdalfeldolgozásokat a Vásárhelyi Rádióban és a Román Televízió magyar adásában is hallani lehetett. 1969-től Radnóton tanított, ami idejének jelentős részét lefoglalta. Egyes napokon, főleg a kezdeti időszakban, hajnalban kelt, és a 10 órás esti vonattal érkezett haza. A kultúrmunkát is elvárták tőle, ezért külön diákokból és pedagógusokból álló kórust hozott létre, valamint mandolinzenekart, amelyekkel művelődési házakban is felléptek.

Miután Vásárhelyen kezdett el dolgozni, itt is kórust szervezett, mindkét iskolában. S bár a Pedagógiai Líceumban csak egy évet taníthatott, 1991-ben, elsősorban pedás lányokból, létrehozta a Nagy István Ifjúsági Vegyes Kart, amely a hazai és külföldi kórustalálkozók mellett rendszeres fellépő lett különböző helyi kulturális rendezvényeken, megemlékezéseken. Rengeteg újságcikk, interjú jelent meg a karnagyról és nagy elismerést kiváltó munkájáról. Ezekben szakmai életútjának állomásairól sokszor beszélt, de szüleiről nem kérdezték.

Pedig szeretettel, büszkén őrizte emléküket. Az édesapjáról szóló újságcikkeket is megtartotta, Kovács Dezső (1913–1978) ugyanis a 20. század derekán többször felbukkan a helyi sajtóban, de még a központi Előrében is, mint tehetséges gépész, akinek nagy szerepe van a terv teljesítésében és túlteljesítésében a vásárhelyi bőrgyárban. Az egyik 1956-os cikk két képet is közöl róla, amint újításait mutatja meg munkatársainak.

Kovács Dezső nem volt mindig élmunkás. Ellenkezőleg, amellett, hogy vízipólósként játszott az MSE-nél, „kizsákmányolóként” kereste kenyerét a „magyar világban”. Nagyjából első fia, András születésének idején sógorával, Kolozsváry Zoltánnal létrehozott egy kis bőrkesztyűgyárat a Maros-híd közelében. De aztán behívták katonának. A kis András édesanyjával és nagymamájával együtt egy szabédi rokonnál vészelte át a háború végét. A „felszabadulás” után visszaköltöztek a városba, de nem a saját házukba, mert azt találat érte, hanem rövid ideig különböző helyeken laktak, végül pedig kikeresztelkedett zsidó keresztapja, Fekete Andor ügyvéd egyik házában leltek otthonra a Vár sétányon. (Fekete Andor Kovács Máriának, Dezső testvérének volt a férje.) Kissé zsúfoltan éltek, hiszen hármuknak egy szoba és egy konyha jutott, egy beteg nagynéninek egy szomszéd szoba, hátul az udvarban pedig egy beköltöztetett négygyerekes család élt. Az illemhely szintén az udvar végében volt.

Ebben a házban rögzült mélyen a kis András emlékezetében az édesapja képe. Az a kép, ami az ágya fölött lógott, és amelyet minden esti ima után megpuszilt. Hatása volt az imának meg a puszinak, s bár jóval soványabban, mint ahogy a képen látszott, a családfő hazaérkezett. Rögtön munkába állt, és megpróbálta talpra állítani a bőrkesztyűgyárat. Ebben a kis András is segített neki, a következő módon: egy alkalommal, amikor bőrt csempésztek apja oldalkosaras motorkerékpárjával, őt ráültették a bőr tetejére, így sikerült kijátszani a város határán ellenőrző vámos éberségét.

Nem kellett azonban sokáig küszködni a bőrkesztyűgyár fenntartásáért, az állam a gondozásába vette azt is. Kovács Dezső viszont nélkülözhetetlen munkaerő volt, mivel székely ezermesterként annyira megismerte a gyára gépeinek működését, hogy, mint minden mást, ezeket is ő javította. Kénytelenek voltak alkalmazni mint karbantartó műszerészt.

A kis csónakos motor továbbra is jó szolgálatot tett. Olykor az új bőrgyár egykor vasutas igazgatóját vitte halászni, máskor Szentkirályi István gyermekgyógyászt és Koltay Pál urológust. Előkelő halásztársai miatt Kovács Dezsőnek is kijárt a tisztelet Ács bácsi részéről, aki csónakkal szállította a motor utasait a szigetre, és rendszerint professzor úrnak szólította őt, de ezért nem neheztelt a motor tulajdonosa, megszokta.

Mestitz Ernővel is járt halászni, bár neki volt saját motra. Az egykori bútorgyárosról több története is volt Kovács Andrásnak. Egy alkalommal például meglátogatta őket Ernő bácsi, akinek Kovács Dezső komoly arccal mesélte, hogy habár még csak kora tavasz van, a méhei nagyon hordanak, mégpedig a szomszédban zajló építkezésről vakolatmé(s)zt. Ernő bácsi csak azután jött rá, hogy rászedték, miután ezt elújságolta másoknak is, akik viszont derültséggel fogadták a szenzációs hírt.

Az édesapjával kapcsolatos emlékei közül talán a legszívesebben a karácsonyestéket idézte fel Kovács András, amikor a családfő frissen vasalt fehér ingben bement a letakart üvegajtó mögötti szobába, és kinyitotta az ablakot, hogy az angyal be tudjon jönni. Ez az angyal hozott egyszer Andrásnak édesapja által készített repülőgépmodellt, később pedig öccsének szintén általa faragott hintalovat.

Hát nagyjából ilyen képet hagyott Kovács András édesapjáról unokájára, a kis Gergőre, amikor 71 éves korában bepötyögte számítógépbe életének történetét. A jól megszerkesztett, kellő humorral tálalt visszatekintés olvasmányos korrajzot ad a huszadik század rendszerváltozásairól, nagy átmeneti korszakairól, mindenképpen megérdemelne egy kiadást. 

 Kerekes Szilárd történelemtanár