Történelmi kimaradás?!
2011-12-27 16:06:34
- Kósa András
A közel három héttel ezelőtti brüsszeli EU-csúcs – ahogy az várható volt – nem oldotta meg az eurózóna problémáit, hiszen a külvilág, illetve a befektetők által felvetett kérdésekre nem érkezett világos és határozott üzenet.
A közel három héttel ezelőtti brüsszeli EU-csúcs – ahogy az várható volt – nem oldotta meg az eurózóna problémáit, hiszen a külvilág, illetve a befektetők által felvetett kérdésekre nem érkezett világos és határozott üzenet. No, de lássuk, mi az, ami világos az EU-csúcs után:
Először is le kell szögezni, hogy egy politikai tárgyalássorozatról van szó, vagyis aki azt hitte, hogy egyetlen csúcstalálkozón azonnali jogi és gazdasági következményekkel járó döntések születnek, az nem ismeri az EU mechanizmusait. Bár sokan akként állították be, tulajdonképpen ennél sokkal pontosabb megállapodás nem is születhetett volna. A hangsúly a „sokkal”-on van, hiszen amennyiben David Cameron brit miniszterelnök nemcsak belpolitikai érdekeket követ, akkor talán esély is mutatkozott volna arra, hogy a Lisszaboni Szerződés a költségvetési fegyelem szigorításához szükséges pontokban módosuljon. Márpedig amennyiben az EU-szerződés ilyen értelemben változott volna, akkor nem egyféle jogi fából vaskarika lenne a mostani kormányközi megállapodás-tervezet, melynek részleteit márciusig kell kidolgozni (s egyébként első változata egy héttel a csúcs után már napvilágot látott). Az EU-szerződés módosítása az eurózóna tagállamai számára kötelező érvényű lett volna, de a kívül maradók számára nem (ugyanakkor az is igaz, hogy az EU-szerződés módosítása olyan hosszas tárgyalássorozatot indított volna el, amit a piacok egyértelműen negatívan értékeltek volna).
A végleges zárónyilatkozat szerint az eurózóna 17 tagállama a maga számára kötelező érvényűnek tekinti a mostani politikai megállapodást (tegyük gyorsan hozzá, az írek máris adósságuk egy részének átütemezését állították feltételként a kormányközi megállapodásban való részvételhez, Finnország pedig ragaszkodik a javasolt többségi döntéshozatal helyett az egyhangúhoz), míg az eurózónán kívüli kilenc tagállam (Nagy-Britannia mindenféle kormányközi megállapodást elutasított) a nemzeti parlament jóváhagyásához kötötte a megállapodáshoz való csatlakozást. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kormányközi megállapodás kidolgozásában konkrétan csak az eurózóna tagállamai vesznek majd részt. Fontos kérdés tehát, hogy a megállapodás technikai részletei előtt eldőljön az, hogy a kormányközi megállapodás aláírása után azonnal kötelezővé válik-e minden csatlakozó számára, vagy csak az eurózónába történő belépés után.
Rendkívül fontos különbség, hogy kormányközi szerződésről és nem az EU-szerződés felülvizsgálatáról van szó. Tehát szuverén tagállami feladatok és felelősségi területek átruházása nem rendes szerződésmódosítási eljárás során történik, mely szerződésnek kötelezően részesei kellene legyenek a britek is – ebben az esetben az EU-ból történő kilépés maradt volna alternatívaként számukra. Ez talán a legmesszemenőbb politikai következménye az EU-csúcsnak.
Az is biztosnak látszik, hogy az elfogadandó új kormányközi szerződés a fiskális és stabilitási unió végrehajtása kapcsán nemzeti hatáskörök egyértelmű föderális szintre történő átadására kerül sor a részes államok részéről. Márpedig ezen szuverenitáscsorbulással járó megállapodások aláírása kapcsán felmerülhetnek politikai (pl. népszavazási kötelezettség, vagy szintén bizonytalan kimenetelű kormányzati koalíciók), esetleg alkotmánybírósági akadályok.
Ezen túl egy, az eurózónához történő csatlakozásra váró állam részéről kérdés, hogy vajon nem tudna-e gyorsabban felzárkózni, ha saját fiskális mozgásterét nem csökkenti. Kezdjük máris a kelet-európai államok számára fontos kérdéssel: a mostani döntések erőteljesen vezetnek az adóharmonizációhoz. Márpedig azt tudni kell, hogy az USA-ban sincs mindenre kiterjedő egységes adórendszer, az egyes tagállamok erőteljes adóversenyt folytatnak ott is. Gazdasági válság idején vajon nem fontos-e, hogy egy-egy állam fiskális eszközökkel is tudjon gazdaságélénkítő programokat indítani, ne csak fájdalmas strukturális reformokkal. Az adóharmonizáció egyértelműen kizárja a fiskális eszközökkel történő lépést. A kelet-európai adórendszerek ellen a németek már eddig is berzenkedtek.
Persze mindez igaz fordítva is: egy erős Európai Unióhoz való tartozás viharos időkben is biztonságot nyújt (lásd Kalifornia csődje és az USA ereje). Mivel a kelet-európai államok számára – csatlakozási szerződésük szerint – nincs alternatívája az euróhoz való csatlakozásnak, így elkerülhetetlen a folyamat beépítése.
Tulajdonképpen egy dolog vált világossá: a többsebességű Európa immár tény, a kérdés most az, hogy a politikai megállapodás milyen jogi keretben történik. Ugyanis a márciusban elfogadásra kerülő kormányközi megállapodás szövege egyértelművé teheti, hogy a többsebesség jelent-e másodrangú EU-tagságot is. Számunkra a következő két hónapban ez a legfontosabb kérdés.
