Tudom, a határok átjárhatósága és sok más egyéb áldás hozta magával az új szavak divatját.
Teljesen tanácstalanul állok egyik főtéri épület előtt. A művészettörténészek által följegyzett stílusok egyikére sem jellemző ajtó-ablak kirakatot nézem, s rideg idegenséggel köszön rám egy kusza világ. Nem is a TOMEK DÖNER KEBAB megnevezés lep meg leginkább, hiszen minket azért évtizedeken át hozzászoktattak a furcsábbnál furcsább nevekhez, mert én sosem hittem el, hogy a székelyföldi Dálnokról elszármazott parasztvezér valaha is Dojának írta vagy mondta volna a nevét. Én azt sem tudom soha elfogadni, hogy jó ötszáz évvel ezelőtt Mátyás király kiváló hadvezére Chinezuként mutatkozott volna be egy-egy törökkel való összetűzés előtt. Bizony, ezek után már nem is hat olyan kirívónak a TOMEK DÖNER KEBAB. Legfeljebb kíváncsivá tesz, mert erdélyiségem hagyományos konyhájában nem ilyen illatokhoz és nem ilyen ételmegnevezésekhez szoktam hozzá.
Tudom, a határok átjárhatósága és sok más egyéb áldás hozta magával az új szavak divatját. Ma már meg sem rebben a szemem, ha pizza feliratú papírdobozból bontják ki a kerti asztalnál a családi vacsorát. Kezdek megbarátkozni – legalábbis elnevezés szintjén – a shaorma, hamburger gyorsételekkel. Még idegenül köszön rám ebben a főtéri gyorsétkezdében a baklava, a kebab keleti szó, de a napi kuncsaftok már begyakorolt kiejtéssel rendelik e keletről érkezett ételeket.
Tisztázni szeretném, én nem az újdonságok térhódítását fájlalom, hiszen a sokszínűség mindig és mindenben gazdagíthat, én a mi sajátosságaink és jellegzetességeink eltűnéséért meg elfelejtéséért vagyok szomorú. Egész pontosan, nekem hiányzik egy olyan főtéri étkezde, ahol akár kenderből szőtt, népi hímzéses
abroszon terítenek, s rendelhetek szabógallérlevest, laskalevest vagy lacipecsenyét. Talán másnap visszamennék korhelylevest enni vagy éppen töltött káposztát vacsorázni. Eszembe jut, én egyetlen főtéri, tehát egykori székely-magyar város központi éttermében sem láttam még szilvaízes derelyét felszolgálni, pedig gyermekkoromban annyit játszottam a derelyevágóval, ami lassan muzeális konyhai felszerelés.
Nem tudom, miért nem árulnak Marosvásárhely főterén szilvaízes lepényt vagy olyan jó, régi ízű töpörtyűs pogácsát. Szívesebben ugranék be 10 óra körül egy jó tenyérnyi töpörtyűs pogácsára, mint egy – fehér ingemre folyton lehulló – shaormára. Annak a pogácsának azért az íze, hangulata, emléke egészen más.
Állok a főtéri épület előtt, a nyitott ablakon kiáradó keleti ízek és illatok hatására Jókai Mór regényének címe jut eszembe: Török világ Magyarországon. Igaz, a nagy mesélő regényének megjelenése óta eltelt már másfél évszázad, de most itt a főtéren ezt érzem: Török világ Marosvásárhelyen.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
