Tolmács

Az a baj az idős emberekkel, hogy sok olyan emlékkel bajlódnak, amelyeket ők ugyan átéltek, de fiatalabb kortársaik türelmetlenül legyintenek egy-egy „öreg harcos” kijelentésére, miszerint egy adott aktuális történést, eseményt egy, már kifele tartó generáció még élő tagjai tapasztalatként említenek. 

Olvasom, hogy ismét szóba került egy bizonyos berendezés beszerzése, amely arra hivatott, hogy anyanyelvükön szólalhassanak fel választott helyi képviselőink a marosvásárhelyi tanács gyűlésein. Az újonnan hivatalba lépő tanácsosaink és egy eddig még sehol nem jegyzett politikai alakulat képviselői szinte egymással versenyezve sürgetik a szinkrontolmács-berendezés megvásárlását, valamint egy megfelelő szaktudással rendelkező céggel (személlyel) kötendő szerződés megkötését. Erről a szorgalomról csak azért nem tudok felhőtlen elismeréssel szólni, mert a jelenleg is érvényben lévő helyhatósági törvény már 2001 óta előírja: nem többségi lakosság bizonyos százaléka fölött a helyhatóságok KÖTELESEK biztosítani a gyűléseik alkalmával az anyanyelv korlátlan használatát. 

Nem értem, miért kell tehát határozatot elfogadni egy olyan kérdésben, amelyet egyértelműen tisztáz a törvény? Zavaros az is, hogy állítólag már van is berendezés, csak a tolmáccsal nem kötöttek szerződést. (?!) Igaz, a szerződést nem a mindenkori helyi képviselőtestület köti, hanem a… polgármesteri hivatal mint a tanács határozatainak végrehajtója. Tudom, nem ez lenne az egyetlen olyan helyzet, hogy tanácsi határozat ide, törvényes kötelezettség oda, a városga(rá)zda kijelenti: a golyóstoll (már amivel aláír) az ő kezében van. Ennek „csupán” 16 éve, és talán elég emlegetni: a színház, a repülőtér, a regionális hulladéklerakó vagy akár a nagyvárosi övezet ügyében érvényes tanácsi határozatok ellenére sem sikerült munkára bírni azt a bizonyos golyóstollat.

Nem mellékesen jelzem, 2002-ben a Maros Megyei Tanácsnál működött az ominózus berendezés, tolmács is volt, éltek is néha magyar anyanyelvű képviselőink törvény biztosította jogukkal, de aztán sajnálattal hallottam, hogy valamikor 2006-2009 táján lemondtak a készülék használatáról, hogy (úgymond) gazdaságtalan fizetni egy tolmácsot, ha olyan ritkán szólalnak fel anyanyelvükön magyar ajkú képviselőink. Ugyancsak hallomásból értesültem arról is, hogy a hozzászólások magyar nyelven történő színvonalas előadásának legfőbb akadálya az lett volna, hogy némelyik képviselőnk nem tudta szabatosan kifejezni magát magyarul a bonyolult (?) közigazgatási nyelvezetben.

Közben olvasom, hogy egyik jeles szenátorunk, aki gyakran osztja meg közösségünkkel gondolatait, nemcsak odahaza (legutóbb Tusnádon is), hanem a nagy olvasottságnak örvendő némely magyarországi lapokban is, hogy mennyire elfordult a lakosság a közéleti vezetőktől, a politikusoktól. Miközben sajnálattal és aggódva emlegeti, hogy számos politikai közszereplő (köztük 11 megyeszékhelyi, frissen megválasztott vagy újraválasztott polgármester is) korrupciós vádak miatt kivizsgálás alatt áll, értetlenkedik, miért olyan jelentős a passzív választók számának döbbenetes növekvése. Miután pedig kifejezi efölötti csodálkozását, felsorolja a tanárok, orvosok iránti bizalom elvesztését is, elveri a port a szakértőnek nevezett, de éppen a szakértelem hiányáról megismert kormányon, mintha elfelejtené megállapítani, hogy a Romániában működő törvényeket az a szenátus és képviselőház hozza, amelynek ő maga is elismert tagja mintegy 26 éve.

Nem szeretnék népszerűsködni, demagóg kijelentéseket tenni. Magam sem vagyok egyértelműen büszke mindarra, amit egykor megyei szintű közéleti vezetőként tettem, ha voltak is néha olyan eredményeink (nem személy szerint nekem, hanem megyei képviselő tanácsostársaimmal, a végrehajtó személyzettel együttműködve, igen, románokkal, magyarokkal együtt), amelyekre szívesen emlékszem. Azt azonban sajnálatosnak tartom, hogy a közelgő parlamenti választásokkal kapcsolatban még mindig nem tudatosult az általam személy szerint elismert szenátorunkban sem, hogy a bizalmatlanság okai pontosan azok a tehetetlennek bizonyult testületek, amelyek működési kereteit a törvényhozók írták meg. Tudom, senki nem érthet mindenhez, de amikor a szavazásra jogosult felnőtt, gondolkodó ember azt tapasztalja immár 26 éve, hogy akik „ott fent” vannak, egyre tehetősebbek, akik meg nem jutnak oda, azok egyre nehezebben élik meg a mindennapokat, akkor ne csodálkozzunk a bizalmatlanságon. Erre a hangulatra aztán még „rásegítenek” az olyan kiváltságok, amelyeket vígan és dalolva szavazott meg a törvényhozás… önmaga számára (pótnyugdíj!?), mintha valaki ostorral kényszerítette volna a képviselőségre-szenátorságra választott tisztségviselőinket.

Isten ments, hogy bárkit is tisztességtelen haszonszerzéssel vádolnék! Bizonyítékok hiányában ilyen kijelentésre soha nem ragadtatnám magam, hiszen azonnal vesztett ügyem volna a gyengén vagy részrehajlóan működő román igazságszolgáltatás fórumain. A választói közömbösség ilyen döbbenetes méretein azonban, mint amilyennel a helyhatósági választásokon szembesültünk, és vélhetően a parlamenti választások alkalmával is kényszerülünk szembesülni, nem csodálkoznék, és nem sajnálkoznék, hanem mélyen elgondolkodnék az okok fölött, és megpróbálnék másként tevékenykedni, mint addig tettem.

Mindez persze csak egy vélemény. Megvallom, elkeserített az, hogy júniusban nem került sor váltásra szeretett Városom vezetésében. Örvendtem ugyanakkor Péter Ferenc sikerének és minden olyan változásnak, amely kimozdíthatja Maros megyét és általában Romániát abból a tehetetlenségi állapotból, amely nem sok jót ígér. 

Hitet teszek a szavazáson való részvétel mellett, én egész biztosan élni fogok ezzel a jogommal a budapesti román nagykövetségen (nem először), és abban is biztos vagyok, hogy a jelenlegi negyvenes-ötvenes korosztály és a fiatalabbak sikeréért fogok tenni annyit, amennyi tőlem telik. Nem vagyok, nem lehetek, nem is akarok „a megmondó ember” lenni, de azt megjegyezném, hogy az egykori diktátor 24 évig „ült a fejünkön”. Annál az időnél már most több telt el, és mégsem vagyunk elegen képesek demokratikusan gondolkodni és tenni. A mindennapokban!

(Budapest, 2016. július 30.)