Törölni a tudatalattit

– avagy ahol összeér a múlt a jelennel –

A tudatalatti hatalma – ezzel a címmel szervezett előadást a Prosperon nonprofit szervezet június 12-én a Studium HUB előadótermében. Miért olyan nehéz pozitívan gondolkodni? Hogyan dolgozik ellenünk az elménk rejtett része? Mely tényezőktől válhatunk érzelmileg instabillá, valamint honnan származik az önbizalomhiány? A többi között ezekre a kérdésekre kereste a választ a résztvevőkkel Vincze Róbert cégvezető, tréner, író.

Az előadás kezdetén a tréner tematizálta a test, a szellem és az elme fogalmak pontos jelentését. Kérdés volt, vajon miért hisszük azt, hogy a testünkbe vagyunk zárva. Mint kiderült, a testünk az otthonunk: de nem vagyunk vele egyenértékűek. A testünk nem a személyiségünk. A testben valaminek vagy valakinek laknia kell: ez nem más, mint az Én, az emberi szellem. Ő az, akinek önálló gondolata és érzése van, kiválóan emlékszik, és ezek a múltbéli emlékek, események, történések – Freud szavaira hagyatkozva – tudatosan vagy tudattalanul bukkannak felszínre. Szintén a freudi megközelítést alkalmazva, az előadás kitért a tudatos-analitikus, illetve a tudattalan-tudatalatti, reaktív elme fogalmára. 

Mint ismert, Sigmund Freud osztrák neurológus és pszichiáter az, akinek a pszichoanalízist köszönhetjük. Ő olyan lénynek mutatta be az embert, akit nem tudatos belső erők vezetnek. Istenhez hasonlatos élőlény helyett primitív állatnak tekintette az embert. Racionális és intellektuális felnőttek, gyermekek helyett szexuális és agresszív vágyak által motivált lényekről beszélt.

A tudatos fogalmát Freud a hétköznapi értelemben fejti ki és használja, ugyanis szerinte a lelkünk azon részét képezi, amiről pillanatnyilag tudomásunk van. Normál emlékezetnek nevezi a tudatelőttest, amely a tudatosságunkon kívül van, ám könnyen a tudatba hozható: például, ha felidézzük a telefonszámunkat vagy a legutóbb látott film címét, akkor ezeket a tudatelőttesből emeljük a tudatba. Freud a tudattalan fogalmát meglehetősen másképp használta. Úgy gondolja, hogy a tudattalan az a lelki terület, amelyhez a tudatos közvetlen módon nem férhet hozzá. Egy olyan gyűjtőhelynek nevezi ezt a területet, ahova a szorongással, konfliktusokkal vagy fájdalommal asszociálódott vágyak, érzések és gondolatok ívódnak be. Ha ezek az emlékeink egyszer a tudattalanba kerülnek, mindig ott maradnak, és folyamatos hatást gyakorolnak viselkedésünkre és tudatos élményeinkre. Ezáltal a lélek topografikus modelljét a tudatosság három szintje határozza meg: „A tudatos és a tudatelőttes között a lelki tartalmak könnyen mozognak oda és vissza. Mindkét részről lecsúszhatnak tartalmak a tudattalanba. Ami azonban tudattalanná vált, akaratlagosan nem tudatosítható, mert bizonyos pszichés erők gondoskodnak arról, hogy rejtve maradjanak. Ez a három terület alkotja a színpadot, ahol a személyiség dinamikus folyamatai játszódnak.” *1*

Vincze Róbert is a személyiségünk ezen két területét vizsgálta és elemezte, egy újszerű megközelítésben. A tudatos elmét analitikusnak nevezte, amely továbbra is, akárcsak Freudnál, megtartja józan ítélőképességét, kontroll alatt tart bennünket, ám nem teljes mértékben. Vincze felhívta a figyelmet, hogy ha valóban irányítható lenne a tudatos énünk, azonnal észrevennénk elménk nagy játékosát, a tudattalant, amely a múlt történéseit, mint a beakadt lemezt, időnként visszajátssza és felidézi. A kontrollálható énünk mellé társul tehát a reaktív elme, amely a sokkhatások miatt kimozdítja analitikus, tudatos énünket a megszokott kerékvágásból. Ezen kizökkentések, események vagy emlékek engramként, azaz lenyomatként égnek bele a tudatalattinkba. 

Mi raktározódik el a tudatalattiban? Minden olyan sokkhatás, amelyet a tudatos énünk nem tud feldolgozni. Tudatosságunk nagy stressz vagy sokk hatására kihagy: elfeledjük például a baleset részleteit. Az adott pillanat egységként él tovább bennünk, de az apró dolgok kiesnek. A kérdés az, hogy hol köszönnek vissza ezen apró részletek. Amikor autóban ülünk, és elfog bennünket a gyomorideg egy útkereszteződésnél – de nem tudjuk miért. Amikor a medencében úszik a gyermekünk, és szülőként félünk, nehogy belefulladjon – holott lehet a gyerek kiváló úszó. Amikor kutyát látunk – legyen az bármilyen kicsi vagy bármilyen nagy, félünk, mert már egyszer megjártuk. 

Esetleg a társadalmunk, közvetlen környezetünk „programjai” élnek tovább bennünk: ha valakinek sokat mondják, hogy jól énekel vagy jól fest, az pozitívan hat rá. Mivel a pozitív visszajelzés megerősít bennünket, és örömöt vált ki belőlünk, arra fogunk törekedni, hogy az adott dologban minél jobbak legyünk. De mi van akkor, ha csak lehúzó erővel találkozunk? Ugyanez igaz a saját gondolatainkra is, mivel az, amit gondolunk magunkról, amit mondanak nekünk, az előbb-utóbb igazolni kezdi magát, legyen ez pozitív vagy negatív, elhisszük, amit hallunk.

„Tehetségtelen vagy, nem vagy jó semmire, nulla vagy, nem érdemled meg, hogy itt legyél, úgyis kudarcot vallasz!” Hányszor hallottunk már ilyet vagy ehhez hasonlókat? Ha sokat mondják, a pozitív visszajelzésekre is negatív gyanakvással válaszolunk, sőt, igazoljuk engramunkat: nem lehetek tehetséges, hiszen engem mindenki csúfolt. Így köszön vissza a múlt a jelenbe. Egy hang, egy szó, egy hangsúly, és tudatalattink, mint (ön)védő mechanizmus, feldobja a „vigyázat, veszélyben vagy” programot. Nem cserélünk munkahelyet – mert máshol nem állnánk meg a helyünket. Nem vágunk bele valami újba – mert nem vagyunk rá képesek. Nem ülünk repülőgépre – mert lezuhanunk. Nem megyünk be a tengerbe – mert elvisz a hullám, és megfulladunk. Mások programjai élnek tovább bennünk. Más félelme, véleménye és frusztrációja lel otthonra bennünk. 

Ekkor kezdi el az aberrált félelem uralni életünket. Félünk önmagunkká válni, nem hiszünk magunkban, önértékelésünk nincs, átveszi helyét a közöny és a gyász. A múlt kíséretében éljük jelenünket. 

Vincze Róbert rámutatott: a tudat alatti félelmeket és szorongásokat meg lehet szüntetni, mi több, ki lehet iktatni a tudatalattit és a negatív programjait. Ezzel foglalkozik a dianetika. Az L. Ron Hubbard által kidolgozott módszer, amely segítségével legyőzhetők a nemkívánatos érzések, irracionális félelmek és pszichoszomatikus betegségek, ma már mindenki számára elérhető. A módszer és az auditálás segítségével az alany kibeszéli, valósággal megszünteti a problémát okozó emléket. Gondolatban, akárcsak egy meditációban, az érintett visszamegy a tréner segítségével a múltba, és addig meséli az adott eseményt és emléket, ameddig annak fájdalma érvényét veszti. 

A módszer hallatán, mi tagadás, felmerült bennem egy igen fontos kérdés. Ha valaki lezártnak tekint egy történést (de tudattalan attól még meghatározza életét), amelynek nyomait az idő belepte, ez a múltbéli utazás nem traumatizálja ismét az alanyt? Újraélni legrosszabb emlékeimet, visszamenni, és a belső mozivásznon újra megnézni, megtapasztalni? Kutatni kezdtem. Freud Ismétlés, emlékezés és átdolgozás című esszéje szerint a kellemetlen, vagyis a traumatikus élményekre való emlékezés az elfojtás hatására az ismétlési kényszer formáját ölti magára, vagyis a beteg ismételten végigjátssza valamikori kellemetlen élményeit: „régi tapasztalásokat ismétel meg anélkül, hogy emlékezne annak előképére”. Ezáltal a retraumatizáció – amelyet tudattalanul is végzünk –, mint az előképek megfigyelése a gyászfeldolgozásnak ad teret, de tudatosan végezve. 

Összegezve, Vincze Róbert cégvezető, tréner, író előadása megragadta a telt ház figyelmét. Kicsik és nagyok, idősek és fiatalok is ültek a kialakított nézőtéren. A példákat hallva sokan bólogattunk, magunkra ismertünk és egyetértettünk. Az előadó kulcsot adott a hallgatóság kezébe: érdemes lehet megkönnyíteni életünket, elvégre mi nehezítjük meg. Az elfojtás és a tagadás tehát ugyanoda vezet: zsákutcába. És ha már úgyis szembe kell nézni a múlttal, miért ne végezzük ezt tudatosan? A magam részéről megerősítést kaptam arra, hogy érdemes egy önértékelési nyilatkozatot szerkeszteni, amit az ember zsebre vág, és a kapott impulzusokat annak segítségével kategorizálja. Kiről szól, amit hallok? Illetve, mi történt a múltban, ami miatt most ebben a hajóban evezek? Mit tehetek, hogy átírjam magamban a történetemet? 

*1* Charles S. Carver – Michael F. Scheier: Személyiségpszichológia, ford. Albert Ágnes, Ambró Ágnes, Berky Tamás, Ehman Bea, Győri Miklós, Kanizsai-Nagy Ildikó, Kő Natasa, Lukács Ágnes, Thuma Orsolya, Turóczy Attila, Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 199.