Érdekes módon a kisebbségi jogokért folytatott küzdelem mindig valamilyen politikai esemény előtt éleződik, hogy elterelje a figyelmet a valós gondokról.
Érdekes módon a kisebbségi jogokért folytatott küzdelem mindig valamilyen politikai esemény előtt éleződik, hogy elterelje a figyelmet a valós gondokról. Úgy tűnik, a hangzatos nyilatkozatok ellenére egyik hatalomra jutó politikai erőnek sem áll szándékában véglegesen, európai módra kielégíteni azokat az igényeket, amelyek megilletik a kisebbségeket. Most konkrétan az anyanyelvhasználatról van szó. Marosvásárhelyen már negyedszázada „visszatérő sláger” a kétnyelvű helység-, illetve utcanévtáblák kihelyezése. Ebbe tört bele Fodor Imre volt polgármester bicskája is, aki a világ legtermészetesebb gesztusaként, még az 1989-es forradalom euforikus hangulatának lecsengése előtt megpróbálta kitenni a város bejáratához a magyar településnévvel ellátott táblát. Lett ebből perpatvar évekig. De menjünk vissza az elejére. Az 1990-es gyertyás tüntetéshez, amelynek egyik szimbolikus jelmondata volt az AÁBC nem egyenlő az ABC-vel. Aztán jött a Tudor negyedbeli gyógyszertár feliratozása s a többség radikális válasza március 19-én és 20-án. Azóta pedig kettéosztott a város, s a „konfliktuszóna” miatt sem a gazdasági válság előtt, de azután sem tülekedtek idejönni a gazdasági befektetők. A város a farkába harapott kígyó módjára járja táncát egy ördögi körben. Miért?
A válasz igen egyszerű lenne, ha jóhiszeműen, vagy akár divatos kifejezést használva, európai módra kezelnénk a kérdést. Ha a többség – a mindenkori román kormány és a politikai elit – már a ’90-es években – az 1989-es temesvári nyilatkozat szellemében – megadta volna a kisebbségi jogokat. Nemcsak nekünk, magyaroknak, hanem a Romániában élő további 19 nemzetiségnek. Nem lettünk volna gazdagabbak, jobbak a többségieknél. Viszont jobban éreztük volna, éreznénk magunkat ebben az országban. Igen, ennyi. De pont ezt nem akarja a többség, a mindenkori román politikai elit, amely 1989 óta hasznot húz a ránk szakadt eredeti demokráciából, azok, akik a decemberi zűrzavar alatt mind a Bukarestben, mind az ország nagyobb városaiban átvették és megőrizték a gazdasági, politikai hatalmat. Nekik továbbra is érdekük a feszültség fenntartása, a történelmi bűnbakkeresés, a „műbalhék” kreálása. A módszert jó helyen tanulták, ott, ahol most is tanítják: a titkosszolgálat berkeiben. S ez többé-kevésbé nyilvánvaló is, hiszen a világ más konfliktusos övezeteiben is a háttérből húzogatják azokat a szálakat, amelyek miatt egymásnak feszülnek azok az erők, amelyek toleranciával, párbeszéddel közös nevezőre juthatnának. Ez 25 évvel az 1989-es változás után Marosvásárhelyen sem érdek, annak ellenére, hogy a polgármester azt hangoztatja, a harmónia városában élünk. Létezik jogi keret (kisebbségi törvény, tanácsi határozat), a költségvetésből ki lehetett volna szorítani a táblák elkészítésének és kihelyezésének költségét (a sport támogatására sokkal többet költöttek évente).
Amíg egyéni érdekek mentén irányítják a közügyeket, reményünk sem lehet a valós, jobbító változásokra. S ezt nem pozitív példaként jegyzi majd fel a történelem.
