To reach that song, avagy a musical vonzásában

Annak ellenére, hogy máig sem egyértelmű,

hogy a musical önálló zenei műfaj, vagy csupán színházi kifejezési forma, kétségkívül egyre nagyobb a közönségsikere. A színháztörténészek – mindamellett, hogy a színház megjelenése óta jelen van a zene, a tánc és a próza a színpadon – eredetét az 1700-as évekig vezetik vissza. 

Megjelenése és világsikere egyértelműen Amerikához, a New York-i Broadway színházhoz kötődik. S talán annak köszönhető népszerűsége, hogy a musicalek zeneszerzői sikeresen ötvözik a 20. századi, igen népszerű dzsessz-, pop-, majd később rockzenei elemeket a nagyrészt amerikai életstílust bemutató, gyakran happy enddel végződő történeti narrációval. Az igazán nagy sikerű musicalek az 1950-es, 1960-as években születtek, amikor a második világháborút követően a tönkretett és ideológiailag kettéosztott Európához viszonyítva Amerikában jó volt élni. Bár voltak ebben az időszakban nagyobb horderejű társadalmi konfliktusok – mint a vietnami és a hidegháború, a civil polgárjogi mozgalmak –, a gazdaság viszonylag stabil volt, gyorsan fejlődött. Majd jött a hippikorszak, a szexuális forradalom, a szabadság és a valós demokrácia megerősítése a diktatúrák által behálózott (nemcsak Kelet-Európában) országok ideológiájával szemben. Teret nyert a rock and roll, dübörgött a rock, Woodstockban nagy buli volt, félmillió fiatal dagonyázott a sárban három napig. Nem kellett a dráma, a mély társadalmi kérdéseket taglaló előadások. Megjelentek a színházművészet kísérletező műfajai. A kor divatos zenéje révén tolmácsolt, show-elemekkel fűszerezett táncos produkciók üzleti sikere biztosított volt. Elég, ha az 1957-ben bemutatott West Side Storyt vagy az 1964-es My Fair Ladyt, majd a Rado-Ragni-MacDermot szerzőhármas által 1969-ben színre vitt Hairt, az 1966-os Kabarét említjük. Aztán ott van az 1975 óta a legtöbbet játszott Chicago. Majd ugyanabban az évben bemutatták a Tánckart. Nem hagyhatjuk ki a londoni West End – a mai napig is műsoron tartott – produkcióit, mint az Andrew Lloyd Webber alkotta Jézus Krisztus szupersztárt (1970), a József és a színes, szélesvásznú álomkabátot (1968), aztán folytathatjuk a felsorolást Az operaház fantomjával (1986), a Macskákkal (1981), az Evitával (1976), amelyek azóta sem vesztettek népszerűségükből. Harminc éve tartják műsoron töretlen sikerrel A nyomorultakat (1985), s ugyanígy örökzöld Gérard Presgurvic musicalje, a Rómeó és Júlia (2001). Az is jó, hogy hazai (magyar nyelvterületen) téren is születtek már a műfaj klasszikusainak számító alkotások, mint a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, vagy Szörényi–Bródy István, a királya, A padlás, A dzsungel könyve stb., hogy csak a közismerteket említsük. 

A napokban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem is ízelítőt adott belőle a Művészeti maraton fesztiválon (Festivalul maratonul de artă).  A To reach that song című előadásban nemcsak a román és a magyar tagozatos szín- és táncművészetisek mutatkozhattak be e műfajban, hanem lehetőséget kaptak teatrológus, dráma és rendező szakos diákok is, akik – Strausz Imre István és Cristina László tanárok (akik zongorán kísértek), valamint Felicia Dalu koreográfus irányításával – szemelvényeket mutattak be a korábban felsorolt alkotásokból. A siker garantált, hiszen a diákok igyekezetén túl, nálunk is igény van – főleg a fiatalok körében – musicalre, rockoperára. A próbálkozás azért is dicséretre méltó, mert mindamellett, hogy a musical „könnyű” műfajnak tekinthető, egyáltalán nem egyszerű színpadra állítani. Először, mert kiváló hangi adottságot, táncművészeti és prózai előadói készséget igényel, másrészt nem egészen egy hónap állt rendelkezésükre. Kiválóan helytálltak a diákok. S ha voltak is bakik, talán annak is betudható, hogy nem igazán összeszokott, színpadképes előadók álltak közönség elé, de ettől eltekinthetünk, mert egy-egy ilyen táncos, zenés produkció előkészületei – a profi színházakban – több hónapig is eltarthatnak. Az előadás azt is igazolta, hogy a diákok között vannak kiváló tehetségek, akik már a felkészülés ezen fázisában is megállnák a helyüket bármely zenés színházban. S talán emiatt is gondolkodhat az intézet azon, hogy időnként mind a magyar (ahol van), mind a román tagozaton musical osztályt is indítson. Van tájainkon „nyersanyag” bőven. Ezt igazolta az előadás is, s a közönség visszajelzése is bizonyítja: érdemes foglalkozni ezzel. Csak hát a hazai produkciókat nem kell és nem szabad a Brodwayen, a West Enden bemutatott és több évtizedig műsoron tartott, világot járt előadásokhoz hasonlítani. Ott – a műfaj őshazájában – egy egész iparág fejlődött ki, amely lehetővé teszi a produkciók előadását, műsoron tartását, sőt tudomásom szerint a West Enden vannak színházak, amelyek a bevételekből nagy summákat ajánlanak fel újabb szerzeményekért. Mi több, a színészválogatást is a világ több nagyvárosában tartják. Ez más világ. Nálunk, annak ellenére, hogy az említett musicalek bármelyikére lenne közönségigény, mégsem garantált a kasszasiker. A szerzői jogdíjak, az ezt megadó irodák feltételei, a produkció költségek (színpad, hang- és fénytechnika, nagyszámú előadó stb.) miatt majdhogynem lehetetlen eladható áron kínálni egy-egy zenés előadást. Ezért dicséretre méltó, hogy némelyik erdélyi színház – köztük a marosvásárhelyi is – műsorra tűzött és játszott musicalt. Ennél talán nagyobb az egyetem Stúdió színházában bemutatott összeállítást színpadra állító tanárok érdeme, akik az „utánpótlásból” válogatva vállalták a megmérettetést. És kiemelendő a diákok erőfeszítése is, akik bizonyítják, hogy tehetségből nincsen hiány. Ezért jó lenne, ha a színházcsinálókat nálunk is befektetésként támogatná az üzleti világ, és fantáziát, lehetőséget látna egy-egy ilyen produkció színpadra állításában, akkor talán sikerülne tájainkon is gyakrabban játszani ezt a kortárs műfajt, és nem csak. Odaát a show-business jól működik…