*Tömegtüntetés a Kossuth téren
Fotó: Fortepan/ Nagy Gyula
Hetven éve, 1956. október 23-án olyan folyamat kezdődött Magyarországon, amely néhány nap alatt felszámolta a kommunista párt kizárólagos uralmát. A forradalom politikai győzelmet aratott. Novemberben a szovjet katonai beavatkozás megakadályozta az új rend megszilárdulását, de a későbbi vereség nem teszi meg nem történtté az októberi fordulatot. Hogyan szerezte vissza egy megfélemlített társadalom a saját ügyeiben való döntés lehetőségét, és mit jelentett ennek erőszakos elvétele?
A félelem rendszerének repedései
Az ötvenes évek elejének Magyarországán az állam az élet szinte minden területére kiterjesztette ellenőrzését. A politikai rendőrség, a koncepciós perek és a kitelepítések mellett a mindennapi kiszolgáltatottság is fenntartotta a félelmet. A munkahelyi előmenetelben számított a származás és a politikai megbízhatóság; a parasztságot a kötelező beszolgáltatás, a gazdák egy részét a kulákká minősítés sújtotta. Az erőltetett iparosítás terheit azok viselték, akiknek a nevében a hatalom beszélt.
Sztálin 1953-as halála után Moszkva irányváltást sürgetett, és Nagy Imre miniszterelnökként enyhíteni kezdett a terroron és a gazdasági kényszereken. Bár 1955-ben eltávolították, kormányzása megmutatta, hogy a megváltoztathatatlannak hirdetett politika módosítható.
Hruscsov 1956. februári, Sztálin bűneit feltáró beszéde a magyar vezetés tekintélyét is megrendítette. A Petőfi Kör vitái, az írók fellépése és a korábban elítéltek rehabilitálása nyilvánosságot adott az elégedetlenségnek. Rákosi júliusi leváltása után azonban közeli munkatársa, Gerő Ernő került a párt élére. A személycsere alig kínált választ a felgyűlt sérelmekre.
Ősszel a lengyelországi változások újabb ösztönzést adtak, azt a reményt erősítve, hogy a szovjet tömbön belül is növelhető egy ország önállósága. Az elégedetlenség már találkozhatott a változtatás lehetőségének tapasztalatával.
A követelésektől a forradalomig
Az egyetemisták szervezkedése segített a vitáktól eljutni a nyilvános cselekvésig. Október 16-án Szegeden létrejött a pártállamtól független egyetemi és főiskolai diákszövetség, a MEFESZ. A műegyetemi hallgatók október 22-i követelései között a szovjet csapatok kivonása, Nagy Imre kormányfősége, szabad választások és sajtószabadság szerepelt. Gazdasági és szociális igények kapcsolódtak az ország függetlenségének követeléséhez.
Az október 23-i, a lengyelekkel való szolidaritást is kifejező budapesti tüntetés hamar tömegmozgalommá szélesedett. A nemzeti zászlókból kivágott állami címer jelezte a rendszer elutasítását. A Bem-szobornál és a Parlament előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Este ledöntötték a Sztálin-szobrot, a rádiónál pedig a követelések beolvasását sürgették.
Gerő esti rádióbeszédében elutasította a mozgalom követeléseit. A rádió épületénél kibontakozó fegyveres összecsapások után a tiltakozás felkeléssé alakult. A hatalom már Debrecenben is tüzet nyitott a tüntetőkre. A fegyverhasználat, majd a szovjet csapatok október 24-i budapesti megjelenése olyanokat is szembefordított a rendszerrel, akik kezdetben csak reformokat vártak. A diktatúrával szembeni forradalom összekapcsolódott az idegen katonai beavatkozás elleni szabadságharccal.
Budapesten fegyveres csoportok alakultak, vidéken tüntetések, sztrájkok követték egymást. A Kossuth téri és a vidéki sortüzek tovább mélyítették a szakadékot a lakosság és a régi hatalom között. A felkelésnek nem volt előre kijelölt központi vezérkara vagy részletes programja. A célok a harcok, a tárgyalások és a helyi kezdeményezések során formálódtak.
A visszaszerzett önrendelkezés
Nagy Imre október 24-én ismét miniszterelnök lett, de kezdetben a pártállami kereteken belül próbálta helyreállítani a rendet. A felkelés mérete, a rendszer helyi összeomlása és a hozzá eljutó követelések fokozatosan megváltoztatták a helyzet értékelését. Október 28-án a kormány nemzeti demokratikus mozgalomnak ismerte el a történteket, tűzszünetet hirdetett, és bejelentette az ÁVH megszüntetését. Az addig üldözött felkelők követelései a kormány politikájának részévé váltak.
Október 30-án Nagy Imre bejelentette az egypártrendszer felszámolását és a koalíciós kormányzás helyreállítását. Újjászerveződtek az 1945 utáni demokratikus pártok, megszűnt a sajtó korábbi ellenőrzése, és megkezdődött a szovjet csapatok kivonulása Budapestről. A Magyar Dolgozók Pártja felbomlott. Az újonnan létrehozott kommunista párt, az MSZMP immár egy kibontakozó többpárti politikai térben kereste a helyét.
Ezzel párhuzamosan a társadalom saját képviseleti szerveket hozott létre. A gyárakban munkástanácsokat választottak, a településeken forradalmi és nemzeti bizottságok vették át az ügyek intézését. Az új testületek a vezetők leváltása mellett a közellátásról és a rend fenntartásáról is gondoskodtak. A falvak élelmiszert küldtek a fővárosnak. A helyi tekintély és a közösség bizalma olyan felhatalmazást adott, amelyet korábban a párt kinevezése helyettesített.
Egyetértésük nem jelentett világnézeti azonosságot. A reformkommunisták, szociáldemokraták, kisgazdák és más demokratikus irányzatok hívei különböző berendezkedést tartottak kívánatosnak. Sok munkástanács ragaszkodott a társadalmi tulajdonhoz, miközben elutasította a párt egyeduralmát. A közös követelések megvalósítása után következhetett volna a versengő elképzelések demokratikus megmérettetése.
A hatalom szétesését erőszakos önbíráskodás is kísérte. A Köztársaság téri pártház október 30-i ostroma utáni lincselések a forradalom történetéhez tartoznak. Az új szerveknek az ilyen erőszak megfékezésével is meg kellett küzdeniük. A formálódó rend működőképessége még nem volt biztosított.
A párt politikai monopóliuma azonban megszűnt. Ebben a konkrét értelemben a forradalom győzött: kikényszerítette a rendszer alapvető megváltoztatását. A szabad választások és az új intézmények megszilárdulása még előtte álltak.
Magyar szabadság, nagyhatalmi érdekek
A magyarországi változásokat Moszkva saját hatalmi rendszerének szempontjából mérlegelte. Lengyelországban elfogadta a kommunista vezetésen belüli átrendeződést, amely mellett a szövetségi kapcsolat fennmaradt. Magyarországon viszont a párt kizárólagos uralma is megszűnt. A szovjet vezetés október 30-án még tárgyalási készséget jelzett a csapatok ügyében, másnap azonban az újabb katonai beavatkozás mellett döntött.
Az amerikai felszabadítási retorika és a kelet-európai közönséghez szóló rádióadások évek óta táplálták a várakozást, hogy a szovjet uralom ellen fellépők támogatásra számíthatnak. Washington azonban nem vállalt háborút a Szovjetunióval Magyarországért. A közvetlen összecsapás atomháborúval fenyegetett. Eisenhower október 31-i beszédében az erő alkalmazását is kizárta a kelet-európai felszabadítás eszközeként. Hivatalos amerikai katonai segítségígéret nem született.
A szuezi válság tovább szűkítette a magyar ügy diplomáciai lehetőségeit. Nagy-Britannia és Franciaország Izraellel együtt Egyiptom ellen indított támadást, saját nagyhatalmi érdekeit követve. Az Egyesült Államok ellenezte szövetségesei akcióját. A nyugati hatalmak megosztottsága és a közel-keleti válság elvonta a figyelmet Magyarországról. A szovjetekkel való közvetlen katonai összecsapás elkerülésének szándéka azonban Szueztől függetlenül is meghatározta Washington politikáját.
A katonai vereség és a folytatódó ellenállás
November 3-án a szovjetek Tökölön letartóztatták a csapatkivonásról tárgyaló magyar küldöttséget. Másnap hajnalban megindult az újabb támadás. A szovjet haderő a főváros mellett az ország fontos katonai és közlekedési pontjait is ellenőrzése alá vonta. Kádár János vezetésével szovjet támogatású ellenkormány lépett fel a Nagy Imre-kormánnyal szemben.
A túlerő ellenére a fegyveres ellenállás több helyen napokig folytatódott. A harcok és a sortüzek több ezer magyar életét követelték. A katonai vereség után a munkástanácsok maradtak a forradalom legfontosabb szervezett képviselői. A november 14-én megalakult Nagy-budapesti Központi Munkástanács a sztrájk erejével próbált tárgyalási helyzetet teremteni, követelte a szovjet csapatok távozását és Nagy Imre visszatérését. Közben nyilatkozatában a szocializmus és a társadalmi tulajdon mellett foglalt állást.
Ez nehezen volt összeegyeztethető azzal a hivatalos magyarázattal, hogy a rendszer a munkások nevében számolt le az ellenforradalommal. A hatalomnak éppen a munkásság választott szerveit kellett megtörnie. Decemberben a területi munkástanácsok feloszlatása, vezetőik letartóztatása és újabb sortüzek jelezték, hogyan állítják helyre az engedelmességet. A szovjet katonai győzelmet magyar állami megtorlás követte.
A következő években több mint kétszáz embert végeztek ki a forradalommal összefüggésben, tízezrek kerültek börtönbe, és sokakat internáltak vagy elbocsátottak. Mintegy kétszázezer ember hagyta el az országot. Befogadásukban a nyugati államok és segélyszervezetek jelentős szerepet vállaltak. Ez a segítség már a levert forradalom emberi következményeit enyhítette.
Amit a vereség nem törölt el
A Kádár-rendszer a forradalom leverésére épült, ezért évtizedeken át ragaszkodott annak ellenforradalomként való megbélyegzéséhez. A későbbi enyhülés sem tette szabaddá az események nyilvános értelmezését. Az állam fenntartotta azt a jogát, hogy megmondja, milyen emlék mondható el, kit szabad gyászolni, és miről kell hallgatni. Az 1956-ról folytatott küzdelem így a politikai önrendelkezés kérdését a történelmi emlékezetre is kiterjesztette.
A vereség utáni alkalmazkodásban a terror, a családok megélhetése és a változás kilátástalansága is szerepet játszott. A magánbeszélgetések, az emigráció és később az ellenzéki nyilvánosság közben más emlékezetet őrzött, mint a hivatalos ünnepségek és tankönyvek.
1956 nemzetközileg is láthatóvá tette a szovjet rendszer egyik alapvető ellentmondását: a nép nevében uralkodó hatalmat a lakosság jelentős részével szemben idegen hadsereg tartotta fenn. Ez a tapasztalat a nyugati kommunista mozgalmakban is vitákat és szakításokat váltott ki. Magyarországon pedig a rendszer eredetének kérdése évtizedek múltán is összekapcsolódott az elhallgatott áldozatokkal.
Nagy Imre és társai 1989. június 16-i újratemetése ezért válhatott a demokratikus átmenet meghatározó eseményévé. A két évszám között azonban hosszú, nyitott kimenetelű történet húzódott. Az 1956-os forradalmárok saját jelenükben akartak szabadabb országot, és néhány napra megteremtették ennek politikai lehetőségét. Megmutatták, hogy a társadalom képes saját képviseletet teremteni, vezetőit számonkérni és az ország jövőjéről maga dönteni. Novemberben ezt a lehetőséget katonai erővel vették el tőle.
Forrásjegyzék
1. Rainer M. János: Mit akartak a forradalmárok?
https://1956osintezet.hu/hu/blog/forradalom-celjai
2. Somlai Katalin: A vidék ereje
https://1956osintezet.hu/hu/blog/forradalom-videken
3. 1956. október 16. A szegedi MEFESZ igaz története
https://u-szeged.hu/centenarium/szegedi-sztorik/1956-oktober-16-szegedi
4. Pesti utca – 1956
https://1956osintezet.hu/hu/node/382
5. 1956 kronológiája
https://www.kommunizmuskutato.hu/kronologia/1956
6. A Nagy-budapesti Központi Munkástanács november 14-i határozata
https://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/kmt1114s.htm
7. A munkástanácsok működése és felszámolása.
https://neb.hu/ismeretterjesztes/articles/show/munkastanacsok
8. Borhi László: The Great Powers and the Hungarian Crisis of 1956
Hungarian Studies, 12/1–2. (1997), 237–277. A nagyhatalmi politika és a felszabadítási retorika ellentmondásai.
https://epa.oszk.hu/01400/01462/00020/pdf/237-277.pdf
9. Koncepciós perek Magyarországon 1945 után https://felsooktatas.oktatolapok.mnl.gov.hu/koncepcios_perek_magyarorszagon_1945_utan/tartalom/tanulmany?id=1
