Tizenhat

Minden bizonnyal ezekben a hetekben-napokban, mialatt a helyi választások előtti kampány zajlik, megkerülhetetlen szólni mindarról, ami az elmúlt években, de lassan akár negyedszázadban történt Marosvásárhelyen, Maros megyében. A szakképzett személyek által közreadott és még ezután közreadandó adatokkal semmiképpen nem szeretnék versenyre kelni, hiszen külön tudománya van annak, ahogyan fel kell építeni egy választási kampányt, ehhez (sincs) megfelelő képzettségem. Azzal sem hozakodnék elő, hogy egykori közéleti vezetőként mit és mennyit értünk el az évek során, hiszen bármit mondanék, írnék, abban sokan találnának véleményükkel nem egyező megállapításokat, amivel nem is szállhatnék vitába. A vélemény szabadsága tudtommal ugyanis még nem törvényellenes. Azért sem ilyen megközelítésből fogalmazom meg gondolataimat, mert otthonról elköltözöttként, bármennyire hangoztatom ragaszkodásomat életem fővárosához, könnyen és joggal legyinthetnének arra, amit elértem vagy elhibáztam egykoron.

Azt hiszem, nem titok, hogy a címben szereplő szám „árul-kodik” arról, hogy a jelenlegi városga(rá)zda mandátumának hosszát méri. Reményeim szerint nem fog újabb éveket hozzátenni eddigi, eredményesnek a közösség szempontjából semmiképpen nem nevezhető regnálásához. A közösséget mind a marosvásárhelyi, mind a Maros megyei lakosokra értem, hiszen „uralkodása” tulajdonképpen két teljes évtizedet ölel fel: ne feledjük, hogy kormánybiztosként (prefektusként) ismertük meg 1996 decemberében, akkor még paraszt(párti) volt. Utóbb könnyedén váltogatta politikai elkötelezettségét: szociáldemokrata, liberális, függetlenkedővé vedlett, önös érdekeinek megfelelően. Sajnos, nem egyedüliként a romániai közéletben, tehát ez semmilyen formában nem meglepő. A politikai kaméleonok olyan tobzódásának lehettünk már eddig is szemtanúi és kártékony tevékenységük elszenvedői, amilyenre legrosszabb álmainkban sem gondolhattunk akkor, amikor a diktátor bukását ünnepeltük.

Úgy gondolom, hogy ezért a pályafutásért nem a városga(rá)zdát terheli a felelősség, hanem azokat, akik annyi ideje hittek neki, és még most is számosan vannak, akik hisznek hangzatos kijelentéseinek, nagyravágyó légvárainak. Nem azokról szólok, akik konkrét, későbbi anyagi előnyökért támogatják, ez minden, fejlettnek elismert demokratikus berendezkedés sajátja, hanem azokról, akiknek szemmel láthatóan és kézzel foghatóan semmi hasznuk, előnyük nem származott abból, hogy a Város vezetése az ő kezébe került. Nem véletlenül említettem, hogy Maros megye is sokat veszített, hiszen mégiscsak a megye legnagyobb, legismertebb, legfejlettebb településének vezetőjéről van szó, akinek nagyon fontos szerepe volt mindabban a kudarcsorozatban, amely máig behatárolja a nagyvárosi övezet mozgásterét is. Elég, ha az együttműködésre képtelen, önmaga véleményét mindenkié fölöttinek gondoló városvezetés sorozatos kudarcainak csupán egy részét említem: nincs hulladéklerakó, nincsenek terelőutak, nincsenek kerékpárutak, a tömegközlekedés siralmas, nincs megoldás a vegyipari kombinát által kibocsátott mérgező anyagok megfékezésére, nem fejlődik a kívánt mértékben a repülőtér, állandósultak a közpénzek törvényes felhasználását megkérdőjelező büntetőjogi eljárások.

Szándékosan hagytam külön egy, a marosvásárhelyi (de nem csak) magyar közösséget mélyen sértő ügyet: a magyar tannyelvű orvosképzés elsorvasztását. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ezért a jelenlegi városga(rá)zdát teszem felelőssé, rögzítsem: nálánál sokkal nagyobb „játékosok” tülekednek ezen a pályán, ahol ő labdába sem rúghat. Látszólag. Csakhogy, éppen azért, mert azon az egyetemen tanult, ahol magyar orvosok (is) képezték, ahol tapasztalhatta, hogy a szaktudást anyanyelvükön megszerző professzorok kiválóan végezték gyógyító tevékenységüket évtizedeken át, az általa annyiszor emlegetett harmónia megteremtéséért elsőként kellett volna síkra szállania azért, hogy a törvénynek érvényt szerezve visszaállítsák a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés teljes vertikumát. Ha városvezetőként, politikai súlyát és orvosi mivoltát latba vetve, ennek hangot adva, nyilvánosan tett volna bármit ezen a téren, akkor a vélhető kudarc ellenére sem lehetne felróni neki. De közismert: nemhogy megpróbált volna az ügy mellé állani, egyenesen ellenségesen viszonyult minden kezdeményezéshez, amely a törvény szerinti állapot visszaállítását célozta.

Sorolhatnám, hogy még a sokat népszerűsített futballcsapat is csak paródiának bizonyult. Leghűségesebb fegyverhordozója továbbra is ott kotnyeleskedik a csapat körül, holott törvényesen ehhez semmi joga nincs, ezt jogerős ítélet mondta ki. Igaz, maholnap azt sem tudjuk, hogy van-e valaki az ilyen-olyan ügyekben felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek között, aki komolyan veszi a törvény betűjét és szellemét. A „jónép” azt látja, hogy (maradva a labdarúgásnál) a leghangosabban pont azok szólalnak meg a médiában, akiknek (sok) folt esett a becsületén, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy állandóan futtatott szereplői legyenek a réges-régen cirkuszivá alakult bajnokságban.

Végezetül: a legelemibb követelmény egy közpénzzel rendelkező vezetőtől, hogy mandátuma végeztével elszámoljon a jogszerű felhasználásról. Függetlenül attól, hogy folytatja-e majdan a mandátumot vagy sem. Ugyan legyen olyan kíváncsi legalább most, tizenhat év után a Város Tanácsa, hogy feltegyen egy kérdést: az elmúlt négyszer négy évből van-e olyan jogerős végzése a polgármesternek, amely törvényesnek ismeri el a közpénz elköltését? Ezt a bizonylatot az Állami Számvevőszék bocsátja ki minden fő hitelutalványozó (ordonator principal de credite) számára. Természetesen csak azokban az esetekben, ha a törvényes elköltést a Számvevőszék jegyzőkönyve igazolja. A kis kíváncsi azért szólal meg bennem, mert anno még a polgármesteri hivatal irodáiban sem engedte vizsgálódni a Számvevőszék munkatársait, akik a megyei tanács székházában kaptak irodát. Oda szállították át (szinte lopva) azokat a dokumentumokat, amelyeket a könyvvizsgálók kértek. Ha erre a kérdésre a jelenlegi városi tanácsosok kioktatást és dühös kirohanást váltanak ki a kérdezettből, az is egy válasz lesz arról, hogy mekkora felelősséggel rendelkezett a városga(rá)zda a közpénzzel. A mi pénzünkkel...