Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Főtéri sétánk során a sok angol után végre egy eredeti román kifejezés, megnevezés: puiul mamei. Nem szó szerint fordítom, mert úgy nem is az igazi. A kisgyermek megnevezésében határtalan az emberi fantázia és a szülői leleményesség. Gulácsy Irén, egykori helikonista írónő levelében olvastam lányának megnevezését: Fájvirágom. Apaként és nagyapaként találtam ki én is sajátos beceneveket, de a Fájvirágom mellett mindenik eltörpült.
Egyébként a Puj szó egy falunevet is jelöl a Hátszegi-medencében, még magyar református temploma is van a településnek, pontosan száz évvel ezelőtt – 1915-ben – építették, csak éppen magyarul imádkozó lélek nincs már benne. Egy jó évtizeddel ezelőtti generális vizitáció alkalmával történt, hogy az istentisztelet végén megszólított egy román nő, és meghívta a bizottságot otthonába kávézni. A ház valamikor a 16. században épült, méteres falakkal, boltíves szobákkal. Ott, akkor, kávézás közben mesélték el: a falu nevét egy francia menekült hugenottától nyerte, aki nevét eredetileg így írta: Puy. Ottjártunkkor a vendéglátónk volt az egyetlen református és az utolsó ott lakó Puy, ugyanis egyetlen fiuk Olaszországban élt. Az utolsó puji református nőt eredetileg román ortodoxnak keresztelték, de a hugenotta leszármazott Puy doktorral való házassága után református lett, és férjének – az utolsó magyarul beszélő pujinak – megígérte, hű marad a hitükért üldözött elődök testamentumához. Európai történelem, dél-erdélyi história, puji krónika.
A mama szó fordítása nem kérdés egy olyan nemzet fiának, aki József Attilán nőtt fel, és még akkor járt iskolába, amikor a magyar irodalom legszebb verseit meg kellett tanulni. Útitársam nem számítógép mellett nőtt fel, s a kirakaton olvasható román szó – mama – értelmét értve, azonnal szavalni is kezdte: „Már egy hete csak a mamára gondolok mindig”, a magyar irodalom egyik legszebb verssora – „szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében” – után elmerengünk a mai babák világán: hányan fogják majd tudni, ha még benne lesz az irodalmi könyvekben József Attila, hogy mi is az a kékítő?
Állunk a város forgatagában, a nyári napsütésben a „mama kedvence” üzlet előtt, s alig-alig látunk várandós kismamákat, pedig lassan eltűnő nemzedékünk után őket várja a Rózsák tere. Fel is rémlik bennem a félelmetes kérdés: milyen lesz unokáink városa, ahol a főtéren tíz bank trónol, s csak egy babaruhás üzlet?