Felkel. Jobban mondva hirtelen ébred. Nem tétova, csak enyhén szédül. Kiül az ágy szélére, beljebb egy mélyülő gödör jelzi az ágy korát.
Felkel. Jobban mondva hirtelen ébred. Nem tétova, csak enyhén szédül. Kiül az ágy szélére, beljebb egy mélyülő gödör jelzi az ágy korát. Személyre szabottságát. Nem gondol a tegnapra, igyekszik megszabadulni a hajnali álomlátás zűrzavarától. Enyhén elmosolyodik, hogy mik jutnak az eszébe reggel felé?!! Jobb róla nem is beszélni. Amúgy sincs kivel, még mindenki szuszog. Félig becsukott ajtók mögött. Odakinn abban a pillanatban vakítja meg a közvilágítást a takarékos városatyafiság.
Megkeresi a papucsát. Igazán az utóbbi évek legjobbika. Volt idő ugyanis, amikor hiába keresett. Olyan neki valót, ami nem vietnami, nem lábujjak közé dugott pántos, nem műanyag strandcipő, apró barokkos csipkézettel, így lyuggatta ui. a művészhajlamú műanyagfröccsentő. Nem is slattyogót, afféle kórházi papucsra emlékeztető borzalmat, amilyeneket gyakran látott gyermekkorában, ugyanis a klinikák közelében lakott, és akkoriban a vörös és kék moltonköpenyes betegek kicsoszogtak a közeli élelmiszerboltig (közönségesen alimentárá) egy kis nasiért. (A szó ki sem volt találva.) Ez masszív, megbízható, szolid, mégsem súlyos, mint a bilincshez láncolt rabgolyó (így hívják?), a színe diszkrét, elnyeli a reggeli fürdőszobázás közben ejtett fogkrémfoltokat, szappanpöttyeneteket-fröccseneteket.
Kimegy. Könnyebbnek érzi magát utána. A részletek és az orvosi leletek nem lényegesek. Legalábbis most, amikor az első komoly feladat előtt áll. Még akkor is, ha minden reggel ugyanaz. Kivéve, ha félpanziósan utazik. Ilyenkor csak fel kell öltözni és lemenni a reggelizőbe, ami lehet kicsi vagy nagy, lehet a földszinten, félemeleten, a pincében, mindig ugyanazok a pofák ülnek az asztaloknál, állnak a kávés termoszok, gépek mellett, válogatják a kenyeret, halmoznak a tányérra, visszaszaladnak szalvétáért, kiskanálért, besöprik a hidegedő rántottahegyeket, és más nyelven beszélnek. Még véletlenül sem magyarul. És persze sohasem ti, te vagy az első a reggelinél. Pedig elég sokat császkálnak Európában. Ázsia valahogy nem vonzza. Sem Kína, sem Thaiföld masszázsközpontjai, talán a Szentföld kivételével. De az tulajdonképpen nem is Ázsia, hanem az európai kultúra egyik viszonyítási pontja.
Ja, a feladat. A konyhában előveszi a kávéscsészéket. Most éppen keménycserép. Azelőtt volt porcelán, üveg, műanyag (brrr!). Anyáék mindig füles, hőálló „jénaiból” itták. Naponta kétszer. Nem többször. Félig töltötték a magas poharat. Anya tejjel, sűrítménnyel, apa pusztán vagy olykor – ünnepnapok, évközi kivételes vasárnapok, hivatalos munkaszüneti alkalmak – tejszínhabbal. Már ha sikerült felverni és nem savanyodott meg időnap előtt. Ez még a mixerek, robotok megjelenése előtt volt. Amikor a tejszín és az ő habja a kizsákmányoló és henye társadalmi osztályok és rétegek kiváltságának számított, mint a pezsgő és a banán.
Vizet tölt a hosszú nyelű kiöntőbe. A csapból. Hideg. Bár vannak, akik az állott vízre esküsznek. Fene tudja. Vagy ők. Lecsavarja a masina felső kalapját. Megnyílik előtte a feneketlen mélység, ami elnyeli a kávévizet. Unokájának – öt és fél éves – megmagyarázza, hogy sohasem annyi kávét nyerünk vissza, mint amennyit beleöntünk. Az csak a reklámban van. Visszacsavarozzuk a formatervezett vízmelegítő részleg zárókupakját. Kezünk egyetlen biztos mozdulatával kimozdítjuk helyéről a nyeles kávéadagolót (őrleménytartót), melynek az alja olyan sűrűn rácsozott, mint Battista kubai diktátor börtöne a rettenthetetlen hazafiak számára. (Hiába, az ifjúkori tanulmányok még visszaütnek a szóhasználatban…)
Ezt a mozdulatot, az unott, fölényes lecsavarást sokszor megfigyelte Kolozsvárott, amikor az egylejes kávécsarnokban sorba álltak a diákkori szabadság szimbólumáért. A Mamaiában. Ott volt a Deák Ferenc utcában. (Ma valamiért egyiket sem úgy hívják.) És arra gondolt, mikor lesz neki ilyen főzőgépe. Nos, ma van. Ma minden van. Mixer, fixer, derékfájás, banán, magas vérnyomás, saját könyvtár, Bodor-kutas régi képeslap…
Betölti az előőrölt kávét. Összesepri a kiszóródott porszemeket. Vissza a légmentesen zárható zöld bádogdobozba. Egy tévés személyiségtől kapta. Nekik biztos több volt. Egyetlen ügyes csuklómozdulattal berántja az őrleményt tartó alkatrészt a helyére, elcsavarja a füles kapcsolót. Kigyúl a vörös lámpa. (Nem „a vöröscsillag címerünk felett”. Ez is egy idézet.) Ellenőrzi, ha a kiöntő a csap alatt pontosan 90 fokos szögben helyezkedik el.
Elhátrál. Leül a konyhaasztalhoz. Beveszi az aznapra rendelt gyógyszereket. Hármat, négyet. A világért sem felejti el az aszpirint, amely vérhígító. Állítólag távol tartja az infarktust.
Megvárja a kifortyogást, az utolsó halálhörgés (à la Örkény: A szódavíz halála) után zár, kitölt. Cukrot, édesítőt tesz, fehér port (itt egy reklámmegnevezés következnék, mellőzendő) vagy tejet, kavar, tálcára tesz, villanyt olt. Beviszi. Lezöttyen a tévé elé, a hétszer áthúzott öblös karosszékbe. Belekortyol. Jó, de mégsem az igazi, az az olaszos. Utolérhetetlen.
Beletörődik. Kezdődik a nap. Az élet.
