Hétköznapi történet
Amikor ismeretlenül, egyetlen szavamra tárul fel előttem közel hét és fél évtized története, és a kincsek, keservek megosztása után még a kérésemet teljesítő köszöni meg az együttlétet, akaratlanul is belém villan a kérdés: honnan ennyi alázat és bizakodó jóság? Mekkora erő kell ahhoz, hogy valaki egy feldolgozhatatlan tragédia után megőrizze azt a tisztaságot, amit sokszor a legkisebb megpróbáltatás alatt is hajlamos levetkőzni a lélek?
Az ősz hajú, nyílt tekintetű asszony egy péntek délután állított meg az utcán.
– Nem tetszik kérni? – nyújtott felém egy kötés illatos mentát. Kértem, de a két lejért kínált gyógynövény mellé egy élettörténetet is szerettem volna. Pár perc múlva már egy közeli vendéglő árnyékos teraszán ültünk. Beszélgetőtársam pillanatig tétovázott csak, aztán születési éve után teljes nevét is elárulta: Hajdú Ilus, özvegy Szabó Károlyné nagyernyei lakos, ismerőseinek, barátainak Ica.
Nemsokára a múlt század derekán jártunk, egy korán félárván maradt szovátai lány világában, aki nem volt még tízéves, amikor megtanult háztartást vezetni, és serdülőkorában már mások otthonáért is felelt.
– Édesapám kilencéves koromban meghalt, anyám egyedül maradt velem és a testvéremmel. Akkoriban kezdtem kicsinként megtanulni a házimunkát. 15 éves koromtól már családoknál dolgoztam, mostam, főztem, takarítottam. Először Csegzi Kálmán kultúrigazgatóék fogadtak fel, velük ötven éven át tartottam a kapcsolatot. Udvarias, művelt emberek háztartását vezettem, jegyzőkét, tanárokét, orvosokét.
– Mi maradt meg a leginkább ebből az időből?
– Az, ahogy mosófazékkal hordom a patakról a vizet, a harmadik szomszédtól pedig a kútvizet. Csegziéknél egy öttagú családra mostam, főztem. Mindig szépen bántak velem, soha meg nem bántottak.
– Mikor került Nagyernyébe?
– 23 évesen, amikor férjhez mentem. 1968-ban volt az esküvőm, 1972-ben született meg a nagyobbik, 1978-ban a kisebbik fiam, a kettő között pedig, 1974-ben a lányom.
– A későbbiekben is járt még családokhoz dolgozni?
– Igen, csak akkor már Marosvásárhelyre. Öt évvel ezelőtt még dolgoztam. Kéthetente mentem egy-egy helyre takarítani, vasalni, rendbe tettem a szobákat, lemostam az ajtókat, ablakokat, kiporoltam a szőnyegeket. Igaz, ez utóbbit az egészségi állapotom miatt már nem bírtam egyedül, a háziak segítettek. 2014-ben meg kellett műteni a forgómat, akkor hagytam abba a munkát. Otthon van egy kicsi veteményesem, most már csak azt rendezgetem. Saját használatra termesztek zöldséget, eladni csak mentát szoktam, abból ugyanis nagyon sok van.
Majdnem egy órája beszélgettünk, amikor a 74 esztendő legnehezebb időszaka is előjött az emlékek közül.
– 1995-ben egy szabálytalanul közlekedő szebeni sofőr elütötte a férjemet. Egy kanyarban történt, ott voltam mellette. Láttam, hogy rögtön elcsavarodik a szája, de nem múlt ki azonnal. Négy hónapig küzdött az életért, azt is mondták a kórházban, hogy egy ilyen baleset után általában feleannyi idő alatt vagy elmegy az ember, vagy felépül. Az uramnak erős volt a szíve, az tartotta meg ilyen sokáig.
– A sofőrt felelősségre vonták?
– Hat évig húzódott a törvényszéki eljárás, a költségeket persze én fizettem. Kártérítésként egy aragázkályha és két kenyér árának megfelelő összeget állapítottak meg. A továbbiakban végrehajtót kellett volna fogadnom, ezt nem tettem, így végül egy banit sem kaptam. A pénz persze mit sem enyhített volna a fájdalmamon. Annak a sofőrnek a mai napig tudom a nevét, előttem van az arca. Ha üzenhetnék neki valamit, csak annyit mondanék, hogy szégyellje magát.
Az idős asszony egész lényén látszott, hogy újra lepergette magában a történteket. Nehéz volt ezek után megszólalni, másról beszélni, neki mégis sikerült. Két fiúunokájáról és a hetedikes kislányról mesélt, akinek ragyogó esze van, matek- és történelemversenyeken is remekel. Aztán lassan elköszöntünk.
– Csókolom – mondta távozáskor az idős asszony. Restelltem, hogy ennyire megtisztel – éppen úgy, ahogy végigdolgozott évtizedein át mindenkit –, és én is ugyanígy válaszoltam. Beszélgetőtársam elnevette magát, aztán szorgos léptekkel indult tovább a buszmegálló felé a táskájában illatozó mentacsokrokkal.
