Három apró „szörnyeteg” dulakodott az esti félhomályban az egyik lakótelepi üzlet bejárata előtt. Punga csak egyiküknél volt, a legvadabbnál. Furcsa, ütésnek szánt, levegőben landoló mozdulatokkal igyekezett megfélemlíteni a másik kettőt, nem kevés sikerrel. Autóbuszra vártam a közeli megállóban, amikor a trió egyik alárendeltje egyszer csak felém vette az irányt.
– Ellopta a pénzemet – panaszolta a pungás „harcosra” mutogatva. – Az egészet elvette, amit szereztem.
– Miért lopta el? – kérdeztem.
– Mert neki egész nap senki nem adott semmit, csak nekem és a testvéremnek. Látták az emberek, hogy „be van szíva”. Én soha nem csinálok ilyent, és a testvérem sem.
Mielőtt bármit válaszolhattam volna, a másik két gyerek is célba vette a megállót. Ahogy elnéztem őket, egyikük sem tűnt 7-8 évesnél idősebbnek.
Az „elszállt” egyik kezével – a sárgászöldes anyagból már csak keveset rejtő – nejlonzacskót szorongatta, a másikkal a társai felé öklözött. Hátulról olyan volt, mint egy elnagyolt rajzfilmfigura, a tekintetéből áradó sötétség azonban nagyon is életszerűnek tűnt. A panaszkodó a feléje irányuló dühös mozdulatokra engedelmesen leült, a másik megfélemlített követte a példáját. A pungás szemmel láthatóan élvezte fölényét, a többiek fölé magasodás tudata lecsillapította. Nemsokára megérkezett a buszom, a különös csapat is felszállt. A leghátsó ülésekre telepedtek le, mégpedig a legnagyobb egyetértésben, mint akik között sohasem volt háborúság.
Amikor egy jó negyedóra múlva Dénessel találkoztam, elmeséltem neki a látottakat.
– Még ebben a borzalmas élethelyzetben is milyen összetartó a két testvér! – vonta le a következtetést a harmincas évei derekán járó férfi. – Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy mindhárman testvérek, és a közös utazás alatt, ha csak rövid időre is, de sikerült kibékülniük – tette hozzá beszélgetőtársam egykori sebeket leplező mosollyal.
– Közted és az öcséd között mi történt annak idején? – tértem azonnal a lényegre.
– Kölyökkorunkban és később, tinédzserként is tökéletes szimbiózisban éltünk. Együtt követtünk el minden csínytevést, az óvodai turpisságoktól kezdve az iskolai lógásokon és az ellenőrző-hamisításon át a lányok bolondításáig. Mindössze egy év a korkülönbség köztünk, és akkoriban eléggé hasonlítottunk is egymásra, így gyakran falaztunk egymásnak, eljátszva a másik szerepét, sőt még az is előfordult, hogy barátnőt cseréltünk. Persze előbb-utóbb menetrendszerűen lebuktunk, de addig jól szórakoztunk.
– Az ellenőrző-hamisítás is érdekesen hangzik – jegyeztem meg, mielőtt komorabb vizekre eveztünk volna.
– Az éppenséggel az öcsém ötlete volt, de nekem sem kellett a szomszédba menni hasonló kezdeményezésekért – villant át a korábbi szomorkás derű Dénes arcán. – Mivel hatodik-hetedik osztályban mindketten „bővölködtünk” hármas-négyesekben, a tanulásra ugyanis „valahogy” sosem jutott időnk, a testvérem kitalálta, hogy a zsebpénzünkből vegyünk egy-egy vadonatúj ellenőrzőt, és töltsük meg jó jegyekkel. Így is tettünk, csak aztán az első évharmad vége fele az osztályfőnököm felhívta anyuékat a szörnyű bizonyítvány miatt, és még aznap az öcsém oszija is jelentkezett, mintha csak összebeszéltek volna. A szüleink sosem büntettek fizikai fenyítéssel, de a téli vakációt mindketten a négy fal között töltöttük. Nem volt egy fáklyásmenet, de legalább együtt szenvedtünk.
– Hogyan romlott meg a kapcsolatotok?
– Mindig mondogattuk, hogy egy nő sosem állhat közénk, mégis ez történt. Én idéztem elő a bajt, mert belebolondultam az öcsém barátnőjébe, aki már a kapcsolatuk elején többször nálunk aludt, egy idő múlva pedig hozzánk is költözött. Akkoriban már rég el voltak válva a szüleink, anyu eléggé elmagányosodott, így örült az új, rokonszenves lakótársnak, aki mindenben igyekezett a kedvében járni. Első perctől éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyok azzal a lánnyal, és amikor egyszer az öcsém csapatépítő hétvégén volt a munkatársaival, anyum pedig éppen a gyengélkedő nővérét látogatta meg falun, kihasználtam az alkalmat, persze, volt is kivel. Az egymásra találásunk után a titkolózás, bujkálás hónapjai következtek. Engem egyfolytában kettős érzés gyötört: haragudtam magamra a gyengeségemért, ugyanakkor őrülten boldoggá tett, hogy az egyre erősödő érzelmeim viszonzásra találtak. Pedig tudtam, hogy ennek a történetnek csak vesztesei lehetnek.
– Úgy is lett? – szólaltam meg újra.
– Természetesen. Ne gondolj drámai tettenérésre, egyszerűen eljött az idő, amikor nem halogathattuk tovább a kedvesemmel az igazság feltárását, főleg, hogy az öcsém már a lánykérést fontolgatta.
– Hogyan reagált a vallomásotokra?
– Nekem ugrott. Azelőtt sosem bántottuk egymást, a kiskori bakalódásokat leszámítva. Hagytam, hogy üssön, eszembe sem jutott védekezni. Ami ezután következett, az úgyis rosszabb volt mindennél. Az öcsém másnap elköltözött otthonról, pár hét múlva pedig az országot is elhagyta. Németországba ment dolgozni valami konzervgyárba egy kint élő barátja közbenjárásával. Évekig nem jött haza, velem teljesen megszakította a kapcsolatot, csak anyánkkal beszélt néha telefonon. Talán titokban őt is okolta a történtek miatt, pedig szegény nem volt hibás. Bele is betegedett a kisebbik fia távollétébe. A temetésére utazott csak haza az öcsém, de engem továbbra is levegőnek nézett, és ez a mai napig így van. Sokszor kerestem a kibékülés lehetőségét, megannyi internetes közösségi oldalon próbálkoztam, de a kísérleteim rendre kudarcot vallottak, az öcsém mindenhonnan letiltott. A szerelmem egyébként alig pár héttel a testvérem távozása után hagyott el, azt mondta, tévedés volt köztünk az egész. Több mint tizennégy év telt el a szakítás óta, mégsem tudtam senkit közel engedni magamhoz azóta sem. Magamba zárva cipelem a történtek terhét, és most sem akartam ezt az egészet felszínre hozni, de aztán arra gondoltam, hátha segít. Talán valamilyen csoda folytán az öcsém is elolvassa a vallomásom, és erőt kap belőle a megbocsátáshoz. Hiszen még azoknak az utcagyerekeknek is sikerült…
