Mátéfi-Takács Zita egyszerre anyásan gondoskodó
és fiatalosan üde. Első találkozásunkkor az az érzésem támadt, hogy valami távoli nagyvárosból érkezett, egy olyan helyről, ahol bátrak, nyitottak, nemcsak önmagukra, hanem egymásra is kíváncsiak az emberek. Különleges kezdeményezése, az erdélyi harmincas–negyvenes társkeresőket összehozó szingliklub is ezt sugallja.
– Tanítónőként kezdtem a pályát. Öt év alatt sok Maros megyei iskolában dolgoztam, de rájöttem, hogy nem ez az én utam. Jelenleg termékforgalmazással foglalkozom, szabadidőmben pedig szívesen vállalok idegenvezetést, a rendezvényszervezés is hobbim – mesélte beszélgetésünk elején.
– Hogy jött a szingliklub ötlete? – kérdeztem.
– Sok ismerősöm külföldön él, és arra gondoltam, hogy azokat, akik még itthon vannak vagy hazajöttek, jó lenne valamilyen módon megszólítani, összefogni. Az én nemzedékem, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején született korosztály tagjai közül sokan nem alapítottak családot, mások túl vannak egy váláson. Egyik esetben sem könnyű az újrakezdés, sokszor idő, energia sem jut rá, pláne azoknál, akik még önmagukat sem találták meg igazán. A társkereső összejövetelekkel, bulikkal ezekből a lelki zsákutcákból szerettem volna kiutat mutatni.
– Milyen volt az első találkozó?
– December 29-én múlt egy éve, hogy megszerveztem. A Facebookon nyilvános rendezvényként hirdettem meg, és nagy meglepetésemre nemcsak a környékről, hanem Gyergyóremetéről, sőt, a Partiumból is érkeztek érdeklődők. Úgy alakult, hogy pontosan öt nő és öt férfi találkozott a helyszínként megjelölt szovátai étteremben. Nagyon kellemes órákat töltöttünk együtt, beszélgettünk, ismerkedtünk, telefonszámot, e-mail-címet cseréltünk. Ezt követően minden hónapban más-más településen – többek között Csíkszeredában, Gyergyóremetén, Jedden – szerveztem szinglitalálkozót. Nemcsak vendéglős, élő zenés összejöveteleink, hanem kirándulásaink is voltak, áprilisban például a Kolibica-tónál töltöttünk egy emlékezetes napot, nyáron pedig laza strandos együttléteket szerveztem.
– Mindig ugyanazok az arcok a rendezvényeiden?
– Kialakult egy alapközösség, de új emberek is csatlakoznak. A létszám így változó, volt, amikor csak hárman-négyen voltunk, máskor nyolcan, de ennél sokkal népesebb találkozókat is sikerült összehozni. Azt tapasztaltam, hogy a Székelyföldön nyitottabbak a kezdeményezésemre az emberek, a legsikeresebb, hatvanfős szingliparti is ott volt. A Maros megyeiekben van egyféle tartózkodás, mintha egy kicsit begubózottabbak, bizalmatlanabbak lennénk, mint a Hargita és a Kovászna megyeiek. De itt is van remény a változásra.
– Anyagilag hogy oldod meg az együttléteket?
– Lefoglalom a szingliasztalt, a vendéglői menüt előre fizetjük, vagy a helyszínen. Érdekes, hogy az előrefizetős alkalmakra több a jelentkező.
– Születtek párkapcsolatok ezekből a találkákból?
– Igen, és a szerelmi kapcsolatok mellett azonos neműek közötti barátságok is kialakultak. De egy másik hozadéka is van ezeknek az együttléteknek: a kölcsönös segítségnyújtás. Az ismerkedés során rendszerint kiderül, ki mivel foglalkozik, és volt rá példa, hogy valakinek éppen egy jó varrónőre, fodrászra, manikűrösre volt szüksége, a jelenlevők között pedig került megfelelő szakember. Ugyanakkor üzleti együttműködés is létrejött. A lényeg, hogy a hasonló a hasonlót bevonzza, és kölcsönösen segíti, így a kapcsolat a későbbiekben is élő marad.
– Eszedbe jut-e valamilyen viccesebb történet a szinglitalálkozók kapcsán?
– A legelső találkozón, mint említettem, tízen vettünk részt, de tulajdonképpen eggyel többen is lehettünk volna. Az összejövetel egy kétszintes vendéglő emeleti helyiségében zajlott, az egyik úr – a hatodik – azonban a földszinti teremben várakozott, aztán, mondván, hogy lejárt a parkolódíja, lelépett. Az nem derült ki, hogy valóban ez volt-e távozásának az oka, vagy megijedt a helyzettől.
– Te szervezőként sohasem izgultál?
– De igen. Viszont mindig kellemes tapasztalatokkal tértem haza a találkozókról, és ez erőt adott a folytatáshoz.
– Jövőre tervezel-e valamilyen újítást szinglitéren?
– Valamikor, a tavasszal szeretném kipróbálni a villámchatet, aminek az a lényege, hogy azonos számú nő és férfi néhány percig ismerkedik, aztán beszélgetőpartnert cserélnek. Ezt a rapidrandiként is ismert párkereső technikát Budapesten tanultam, ott nagy hagyománya van. Emellett fontolgatom, hogy dzsesszklubos retró partikkal, illetve táncházas délutánokkal, estékkel is színesíthetném az egyedüllétből kivezető utakat.
